Nightmare [ShinSoukoku] ✓

28

- Én...

- Igen? - kérdeztem, miközben a kezemben remegett a papír. Kissé szédültem, ami biztosan nem az ivászat mellékhatása volt.

- Muszáj kimondanom? - kapta el a tekintetét rólam, és láttam, hogy arcán egy kis piros sáv jelenik meg.

- Igen, különben nem hiszem el.

- Akkor előbb te mondd el, hogy mit szerettél volna reggel kimondani.

- Nem, Aku. Kérlek, csak mondd ki. Nem nehéz annyira. - mosolyogtam rá könnyes szemmel.

A lapra egyetlen szó volt írva, de amíg nem hallottam a saját szájából, nem volna képes hinni neki. Valahogy olyan álomszerűnek éreztem az egészet.

- Hidd el, hogy nekem nagyon nehéz. Szerencse, hogy eddig nem olvastad el, hiszen akkor megszakítottál volna velem mindem kapcsolatot, és-

- Ez nincs így. - félbe kellett szakítanom.

- Mi? - hökkent meg.

- Mindketten háromra kimondjuk. - javasoltam mélyen a szemébe nézve, arcomat a könnyeim áztatták. Bólintott.

Nagy levegőt vettem, és felkészültem. Most már nincs visszaút, elhatároztam magam, ez volt a végső döntésem. Most, vagy soha. Gyerünk, Atsushi, csak mondd ki!

- Egy...

A szívem kalapált, mint valami elromlott óra, midnen másodpercben háromszor annyi vért pumpált az ereimbe, mint amennyit normálisan lehetett.

- Kettő...

Reméltem, hogy most semmi, de tényleg semmi nem fogja félbeszakítani ezt a csodás pillanatot. A könnyeim egyrecsak folytak, szüntelenül Akutagawa ajkait bámultam, ahogy rágcsálta őket idegességében.

Nem lepődtem meg ezen, hiszen én is frusztrált lennék, sőt, az is vagyok, hogy ki kell mondanom. Nehéz mindkettőnknek, de ebben a helyzetben nincs helye hezitálásnak.

- Három...

Egy pillanat. Egyetlen pillanat telt el. Ebben a másodpercben közelebb húzódtam hozzá, és talán az összes közös emlékünk lepörgött a szemem előtt.

- Szeretlek!

Egyszerre kiáltottuk. A hangunkat még a mellettünk elzúgó teherautó sem tudta volna elnyomni. Megkönnyebbültem, ahogy elhagyta számat a szó, és egyszerre lettem ideges, mikor láttam Aku szemeiben a meghökkentséget.

- Tessék? - lepődött meg.

- Szeretlek.

- Mi?

- Szeretlek.

- Eh?

- Szeretlek.

Midnen egyes szavammal egyre közelebb kerültem hozzá, az utolsót pedig ajkaira suttogtam. Végre gátak nélkül csókolhattam meg azt az embert, akibe beleestem.

Mikor elváltunk, szemei még mindig nagyra voltak nyitva. Látszott rajta, hogy nem érti a tettemet, így letöröltem a könnyeimet, majd elmosolyodtam.

- Hogy érted, hogy szeretsz?

- Úgy, ahogy hangzik. Szerelmes vagyok beléd.

- M-mi? - először hallottam dadogni életében.

- Szeretlek, Akutagawa. Amióta csak megláttalak. Megcsókoltál, többször is. A sikátorban az a puszi, a hajón a csókcsata, a tegnap éjjel... Természetes, hogy fülig belédestem. - simítottam arcára.