Nightmare [ShinSoukoku] ✓

22

Végül valahogy csak felkászálódtunk a helikopterre. Csak hárman voltunk, Chuuya-san végül nem volt hajlandó felszállni, ami miatt Dazai-san egy kicsit be is rágott rá.

Így aztán a kötéses minden idegszálával a munkára koncentrált. Én és Akutagawa a gép hátulsó felében ültünk, szorosan egymás mellett.

Annyira nem volt hely, hogy a fél lábam az ölében volt. Egy hirtelen pillanatban tényleg odaemelt engem, és hátulról átölelte a derekamat.

Láttam az ablaküvegen keresztül Dazai igen érdekes pillantását, amit felénk intézett. Egy furcsa, mindenttudó mosollyal bámult ránk, én pedig belepirultam a helyzetbe.

Ha nem fogan ilyen szorosan Aku, már rég leugrottam volna szégyenemben, viszont rájöttem, hogy nincs mit szégyellnem. Szeretem Akut, és ha ő nem is engem, az nem gond. Nem fogom elmondani neki, mert azzal tönkretennék mindeng, viszont kiélvezhetem, ha ilyeneket csinál velem.

Azt még szabad, ugye?

Mást úgysem csinálnék. Nem akarom ráerőltetni magam Akura, mert még a végén átszúrja a mellkasom a Rashomonnal. Az meg nem kéne.

Sóhajtva merültem a gondolataimba, és még egy negyed órás út hátravolt a levegőben. Valahogy közel kellett férkőznünk a Mobydickhez - mint utólag kiderült, ez a neve.

Ahogy elmélkedtem, észre sem vettem, hogy már teljesen elkényelmesedbe dőlök bele Aku ölelésébe. Jelenleg el is tudtam volna aludni, ha nem ver ilyen szaporán a szívem a közelségétől. Lehetetlennek véltem, hogy ne érezze ilyen közelről.

- Bo-bocsánat, Aku, hogy ilyen közel vagyok... - próbáltam helyezkedni, de nem jött össze.

Ide-oda forogtam az ölében, de ennek csak az lett a következménye, hogy Akutagawa a csípőmbe markolva szisszent fel. Dazai a gépzúgástól nem hallhatta, mit csinálunk, de ennek ellenére mégis elpirultam.

- N-ne csináld ezt, Atsushi... - nyögte ki nagynehezen.

- B-bocsi... - nevettem kínosan, majd végleg elhelyezkedtem az ölében.

Igen ám, csakhogy... Éppenséggel sikerült ráülnöm valamire. Valamire, amire nem kellett volna. Félve fordítottam oldalra a fejem, és így láttam Aku mimikáját.

Száját összeszorította, ujjai remegtek az oldalamba vájódva, meredten nézett előre. Visszafogta magát. Mikor viszont érezte, hogy nézem, ő is rámpillantott.

Aztán a szájamra vezette a tekintetét. Modnania sem kellet egyikőnknek sem, máris egyszerre hajoltunk a másik felé, hogy még küldetés előtt csókot lophassunk a másiktól.

Lassan mozgatta a párnáit, azután gyorsabb fokozatra kapcsolt. Követelőző csól volt ez, forró, nyálas. Imádtam. Közelebb húzott magához, ami egyet jelentett azzal, hogy megéreztem az ülőhelyem problémás területeit.

Akaratlanul is megmozdítottam a fenekem, ami Akutagawából egy kósza nyögést csalt ki. Arcára simítottam, nyakánál fogva húzta közelebb magamhoz.

Azután a hátamag újra nekidöntötte a mellkasának, így megszakadt a csók. Azonban ebben is tudott kárpótolni, ugyanis most a nyakamra hajolt rá.

Oldalamat, hasamat, combomat simogatta, miközben ajkai az állvonalaom haladtak végig. Ekkor viszont tudatosult bennem, hol is vagyunk.

Egy cseszett helikopterben, egy küldetésen, éppen a városunkat akarjuk megmenteni a teljes pusztulástól! És én képes vagyok csak rá figyelni... De hát olyan helyes és gyengéd! Néha meg vad... Teljesen megőrjít.