Nightmare [ShinSoukoku] ✓

4

Lihegve riadtam fel, álmom képeitől szabadulni nem képes szemem előtt még nem tisztult a szoba. Egy ajtónyitódás hangja szakított ki kómás állapotomból.

- Oi, jól vagy? - érkezett a kérdés valahonnan távolról, és kellett pár perc, mire a hangot össze tudtam kötni lakotársam szájának mozgásával.

Ködös, csillogó tekintettel meredtem rá, még mindig meg voltam rémülve az igazságtól. Egy gyilkossal élek... a gondolatra összezsugorodott a gyomrom.

Úgy, ahogy voltam, leugrottam a kanapéról, mire a fiú aggódva felém kezdett közelíteni. Én csak rettegve hátráltam, és szerencsémre pont a bejárati ajtóig sikerült araszolnom. Kezem a hideg kilincsre csúsztattam, és lenyomtam... de nem történt semmi.

Be voltam zárva egy gyilkossal!

Ő persze még mindig közeledett, aztán két lépéssel előttem megállt. A mellkasomban szorult levegő nem akart engedni a feszítésből, ígyhát kifújtam a szén-dioxidot, de ez sem tudott lenyugtatni. Ugyanolyan szaporan lélegeztem, a kezem még mindig remegett, és a szívem is gyorsan kalapált.

- Minden reneben? - kérdezte, szürke szemei megtaláltám az én lilás-sárgáimat. Hevesen megráztam a fejem; nem, semmi sincs rendben! - Hát, azt látom! Mi lenne, ha leülnénk, és elmesélnéd, mi zaklatott fel? - nyeltem egyet; teljesen kiszáradt a torkom.

Legyszívesebben beleegyeztem volna, így csak bólintottam, de közben ott motoszkált bennem a tudat: úgyis csak ki fog nevetni, és hülyének fog nézni. Lehet, hogy még ki is dob!

Próbáltam nagy levegővételekkel szabályozni az idegességem. A szívem még mindig hevesen dübörgött, mintha csak most futottam volna le a maratont. A ruhám izzadtan tapadt a testemhez, és amint a kanapéra lerogyva kiáramlott belőlem a rémület okozta adrenalin, fázni kezdtem.

Magamra kaptam a takarót, miközben tekintetem melyen a mellettem ülő fiúéba fúrtam. Bármennyire is akartam azt hinni, hogy azokat a szörnyűségeket nem ő tette, nem volt mentség.

Egy gyilkos, aki megölte azokat az embereket, hidegvérrel legyilkolta őket - és ami mégjobban megrémisztett, az az, hogy ezt egyáltalán nem találtam félelmetesnek.

Nem rettegtem attól, hogy álmomban velem is végez, csak néztem azokat a szürke, semmitmondó íriszeket, amikkel rámmeredt, és elöntött a forró nyugalom.

- Akkor elmondod? - csúszott közelebb hozzám, mire szorosabban fogtam össze magam körül a takarót.

- Igazából... ez összefüggésbe hozható a múltkori ájulásommal... - még én is meglepődtem, hogy a szavak mily természetességgel hagyták el ajkaim. A hangom kissé erőtlen és álmos volt; az erő kiszállt a tagjaimból.

- Igen? Ezt miből gondolod? - vonta fel egyik szemöldökét.

- Nem gondolom, tudom. - helyesbítettem azonnal. - Még nem is tudom a neved, így hogy bízzak meg benned? - kérdeztem hirtelen.

- Akutagawa Ryuunosuke. Mostmár elkezded? - faggatott türelmetlenül. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy én érdeklem ennyire, vagy pedig csak információhoz akar jutni. Nagyot sóhajtottam erre, és kelletlenül bólintottam.

- Nos... - köszörültem meg a torkom kezdésképp. - , mint tudod, árvaházban élek. - bólintott. Innen már nincs visszaút. - Egy-két hete elkezdtek rémálmaim lenni. Egy ember szemszögében álmodtam. Nem is tudom... ő egy gyilkos. Amikor a minap elmentünk kirándulni, teljesen élénken emlékeztem az álmomra. Amikor a csoporttal odaértünk ahhoz az épülethez, azt hittem, kidobom a taccsot idegességemben. Láttam azt a csikopapírt, amit álmomban az a férfi hagyott ott. Tudtam, hogy ő nem én vagyok, de akkor is megrémisztett a tudat, hogy él... az álmom végén mindig az árvaházhoz ért, benézett az ablakon, az én ablakomon, és a szemén keresztül meglathattam saját magamat. Mindig ekkor riadtam fel.