Nightmare [ShinSoukoku] ✓

24

Egy meleg paplan alatt keltem fel. A tegnap estére nem nagyon emlékeztem, csak arra, hogy Kyouka-chan végül szerencsére megmenekült. Most vsizont ez érdekelt a legkevésbé, ugyanis nem tudtam, hol vagyok.

Fogalmam sem volt arról, hogy kinek a lakásán vagyok éppen, így mikor nyílt az ajtó, a fejemre húztam a takarómat. Az illető bejött, én pedig félelmemben majdnem remegni kezdtem.

Még jó, hogy majdnem, hiszen mikor meghallottam a hangját, mindenemben forróságként áradt szét a nyugalom és rózsaszín köd elegye.

- Felébredtél? - érkezett a kérdés megszokottan mély hangján.

Lassan visszafordultam felé, majd a nyakamig lehúztam a plédet, és pirospozsgás arccal néztem fel rá.

- Uhum... - motyogtam, mire közelebb jött, és egy tálcán ételt meg teát rakott le a futon mellé, miközben leült.

- Azért alszol a futonon, mert féltem, hogy legurulsz az ágyról. - magyarázta, mire csak elmosolyodtam.

- Tökéletes idelent. - néztem rá hálásan.

- Akkor jó.

- H-hogy kerültem ide? - tettem fel a kérdést félve.

- Nem emlékszel? - pillantott felém értetlenül.

- Csak annyi van meg, hogy kiérünk a hajóból, hogy Kyouka-chant kimentették, de... Ezután nagyon nincs meg semmi. - vakartam meg a tarkóm zavartan, miközben felültem.

- Én hoztalak ide. Nem voltunk messze, szóval elbírtalak. - vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban.

Az arcom égni kezdett, amint belegondoltam, hogy idefelé Akutagawa karjaiban töltöttem az utat. Inkább gyorsan magamhoz vettem a kikészízett bögrét, hogy elrejtsem vele a zavaromat.

Belekortyoltam a teába, aminek mézes íze azonnal feldobta a kedvem. Utána az engem bámuló Akut kezdtem vizsgálni, mivel valamiért nagyon belemerült a látványomba.

- V-van valami ra-rajtam? - kérdeztem zavartan, elemeltem az arcomtól a bögrét és helyette a kezemmel simítottam a bőrömre.

- Nem, nem, csak... Kíváncsi vagyok, hogy ízlik-e? - rázta meg gyorsan a fejét, hogy elmondja az okot.

- Igen, nagyon finom. Köszi. - mosolyogtam rá.

- Nincs mit... - és mintha látni véltem volna, ahogy egy kicsit elpirul. Biztos csak megsütötte a nap.

A délelőtt további részében a Dokkmaffia feje és Chuuya-san felváltva hivogatták Akutagawát. Meg akarták tudni, hogy miért nem engedelmeskedett a hajó az emelkedő parancsra?

Erre viszont mi sem tudtuk a választ, úgyhogy eldöntöttük, hogy Kunikida két nap múlva elviszi megnézetni a távirányítót, ami tönkrement a helyszínen.

Kérte, hogy addigra legyek jobban, én pedig beleegyeztem, de Aku ragaszkodott hozzá, hogy ezt az estét még itt töltsem. Természetesen kusza érzelmeim miatt választási lehetőségem sem maradt.

Aztán viszont volt egy hívás, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A féltékenység gyökeret vert a mellkasomban, égetően fájt minden mozdulat a két perces hívás alatt.

- Igen? - vette fel Aku nagyot sóhajtva. Már elege volt a munkából.

Épp ebédet csinált kettőnknek, és bár én is felajánlottam a segítségemet, ő az állapotomra hivatkozva nem volt hajlandó elfogadni azt. Úgy látszott, mintha féltene, de tudtam, hogy ez alapból lehetetlen.

A telefont kihangosítva tette le a pultra, miközben a zöldségeket vágta fel. Én a pult másik oldalán ülve figyeltem minden mozzanatát.

- Akutagawa-senpai! Ma nem jön be dolgozni? - egy női hang szólt bele a telefonba.