Nightmare [ShinSoukoku] ✓

30

Másnap újra be kellett mennem az Irodába, ugyanis Dazai-san rosszul lett. Mármint lelkileg. Nem tudtam, mi közöm van ehhez, mindenesetre nem akartam senkit cserbenhagyni.

Reggel elköszöntem Ryuutól, majd fájó alvázzal indiltam a munkahelyemre. Szerencsére nem láttam azt a lakót, aki tegnap megjegyzést tett ránk, tehát jól indult a reggel.

Akutagawa ruháiban szeltem az utcákat, hogy minél előbb megtegyem a célomig tartó távolságot. Félúton a képességemet is bekapcsoltam, hogy gyorsabban haladjak.

Egy negyed óra múlva már be is nyitottam a kis kávézóba, ahol a fejem feletti csengő megszólalva jelezte, hogy megérkeztem.

Gyorsan köszöntem az ott dolgozóknak, majd a képességemet kikapcsolva kezdtem szedni a fokokat, fel a lépcsőn. Nagy levegőt vettem az ajtó előtt, majd beléptem.

Ahogy ez megtörtént, megfagyott bent a levegő. Mindenki felém kapta egy pillanatra a tekintetét, de a következő minutumban Dazai-san akaszkodott rám.

- Atsushi-kuuun! Összejöttél Akutagawával?

Nem értettem a kérdést, a szavaim a torkomra fagytak, ugyanis nem számítottam rá, hogy így kell majd bevallanom a tényeket. Nem volt viszont szükség ilyesmire, ugyanis a kötszeres már folytatta is.

- Én is össze akarok jönni valakiveeel... - nyavajogta, levágva magát egy székre, amiben meg is forgott.

- Mi történt? - fordultam egy normálisanb állapotban lévő ember felé, aki ebben az esetben Kunikida volt

- Reggel bejött, mondtuk neki, hogy a másik kölyökkel vagy, erre elkezdte ezt... Nem tudom, hogyan került ebbe az állapotba, de valahogy folyton azt ismételi, hogy öngyilkos akar lenni, és mindig valakiről beszél, akinek nem mondja meg a nevét. Csak annyit tudunk, hogy ő, ennyit mond, hogy ő. - magyarázta tanácstalanul.

Egy pillanatig némán magam elé meredve emésztettem a hallottakat, majd akaratlanul is visszagondoltam a hetekkel ezelőtti beszélgetésünkre, amikor még csak pár napja voltam az Iroda tagja.

- Beszélhetek vele négyszemközt? - kérdeztem.

- Persze, ha el tudsz érni nála valamit... - csípte két ujja közé az orrnyergét Kunikida.

Szépen odamentem Dazaihoz, majd a kezét megfogva felrántottam a székből. Próbáltam nem olyan durván, de ellenkezett, amit nem fogadhattam el. Akár akarja, akár nem, most lelkizni fogunk.

Az egyik üresen álló irodába vezettem be a folyosón keresztül. Miután biztonságosan becsuktam magunk mögött az ajtót, a barna hajút leültettem egy asztalhoz egy székre.

Megbizomyosodtam róla, hogy nem fog ellenkezni, mélyen a szemébe néztem. Egy ideig vártam, hátha megszólal magától, de ez nem történt meg, így nekem kellett kezdeményezni.

- Mi a baj, Dazai-san? - kérdeztem magam előtt összefonva a karjaim.

- Nekem semmi bajom ni-

- Dehogynem! - csattantam fel. - Bocsánat.

- S-semmi baj... - szeppent meg egy kissé.

- Őszintén... Bajod van azzal, hogy Akutagawával járok? - piszkáltam az említett fiú pólójának alját, ami most rajtam foglalt helyet.

- Nem... Bajom nincs vele, csak féltékeny vagyok... - vallotta be, száját lebiggyesztette, mint egy kisgyerek.

- Mi? - hökkentem meg.

- Vagyis nem féltékeny, inkább irígy.

- Fejtsd ki, kérlek. - döntöttem oldalra a fejem értetlenül.