Nightmare [ShinSoukoku] ✓

10

A beszélgetesünk után sikeresen felöltöztem, majd együtt lementünk az irodába. Nem számítottam ilyen nagy felhajtásra, de az ájulásom nagy port kevert.

- Atsushi, minden oké? - kezdte Kunikida, amint beléptünk. Mondatára mindenki felém kapta a tekintetét.

- Igen. - válaszoltam halkan, megelpődve.

- De biztos? Elájultál az irodában... - jött közelebb Yosano.

- Talán azért, amit mondtam? Bocsánat nem akartalak megsérteni vele. - mentegetőzött Rampo, de az arckifejezése érzelemmentes maradt.

- Atsushi, biztos minden oké? Dazai mondta, hogy nem aludtál valami jól... - mert végig Tanizaki aggodalmas tekintettel.

- Köszönöm az aggodalmat, de jól vagyok. Még ma itthagyom a Nyomozó Irodát, hogy ne ártsanak bele titeket. - mosolyodtam el fejem lehajtva.

- Mi...? - kérdezte egyszerre mindenki, csak Rampo szájából távozott egy megkönnyebbül sóhaj.

- Nos... mennék is. Köszönök mindent. Viszlát! - azzal hátatfordítottam a megdöbbent csapatnak.

Lépéseimet síri csend követte. Nem szándékoztam ezt így bejelenteni, de most, hogy mindenki itt volt, jobbnak láttam búcsút venni tőlük.

Tudtam, hogy nem érdemlem meg azt a barátságos körmyezetet, amit az Iroda kölcsönzött számomra. Tisztában voltam vele, hogy én azt nem érdemlem meg. Ők jók voltak hozzám, és én mist csináltam? Csak a bajt hoztam rájuk.

Lehetett tudni, hogy egy idő után rossz lesz minden számukra. Túl jól indult minden, túl szép volt, hogy igaz legyen. Akár egy álom.

Apropó, álom. Akutagawa szemszögéből álmodtam megint, csak arra nem emlékszem, mit. Biztos nem lehetett fontos, ha csakúgy elfelejtettem, nem?

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem követtem az útvonalam. Viszont már mindegy volt; úgysem mentem volna vissza. Egy sötég sikátorba vezetett az utam, hogy meghúzzam magam éjszakára, és valami szélvédett helyen legyek.

Nem hallottam semmi zajt, csak az autók és a forgalom tompa moraját. Azt hittem, azonnal el tudnék aludni, viszont fűtöttek a gondolatok.

Akutagawa járt a fejemben. Vajon mi lehet most vele? Jól van? Miért akart elrabolni? Mi volt az a puszi? És én miért éreztem jól magam miatta? Vajon gondol még rám néha? Vagy elfelejtett?

Magamat kezdtem ostorozni hülye fejem miatt. Miért fantáziálgatna rólam Aku? És mióta becézgetem én őt?

Észre sem vettem, hogy egy fekete kabátos alak jön felém egyre közelebb. Rámtartott egy pisztolyt, majd mielőtt még bármit is reagálhattam volna, meglőtt.

A töltény a nyakamon talált el, mire azonnal odakaptam a kezem. Egyrecsak zsibbadó végtagjaimmal éreztem, hogy valami meleg folyik végig az ujjaimon, azután viszont az érzékelésem mégtompább lett.

Még láttam, ahogy az idegen, akiben a fehér tincseiről Akutagawa-t véltem felismerni, felémszalad. Azután a látásom is homályosodni kezdett.

- Atsushi... én annyira sajnálom... - hallottam még halkan a fiú hangját, majd beszippantott a sötétség.

Egy sötét helyen keltem fel. Valami keményen, és hidegen feküdtem - feltételezem, a föld volt az. Érzékeltem, hogy a kezeim össze vannak kötve.

Lépéseket hallottam, és amikor a szemem hozzászokott a sötétséghez, gyengén megállapítottam: most ez a valóság, nem egy álom.

Amint megláttam Akutagawa-t, egyszerre rohamozták meg az agyamat különféle emlékképek. Az álmom lehetett az, amelyiket akkor láttam, mikor elájultam az irodában.