Nightmare [ShinSoukoku] ✓

16

Kyoukával bejártuk körül-belül az egész várost. Voltunk a banknál, csomó szobrot is megnéztünk, és olyan helyekre is elmentünk, amit ezalatt a pár hét alatt nem volt alkalmam kiismerni.

Egyszóvalt konkrétan mindent megtettem, hogy egy tizennégy éves kislány jólérezze magát, bár volt egy rossz előérzetem. Mintha valami nehéz várna ránk, legalábbis rám biztosan.

Mindenestre próbáltam jópofát vágni ehhez az egészhez, habár az volt sz álmom, hogy ezt a sétát valamikor Akutagawával tegyem meg. Akarom mondani...

Oké, bevallottam magamnak, hogy szeretem, de mi változott? Nem kezdtem el gelhagyni az álmodozással, sőt! Az agyam merészebbnél merészebb képekkel látott el a nap mint nap. Egy idő után elég idegesítő volt, hogy az utca közepén vörössé váltam az elméleteim miatt... Najó, inkább nem folytatom!

- Azta... - szakított ki Kyouka a gondolataim közül. Tekintete egy pontra fókuszált, szene csillogva mutatta ki, hogy valami nagyon tetszik neki.

- Mi az, Kyouka-chan? - kérdeztem kíváncsian.

A lány egy fagyiárusra mutatott egy park közepén. Elég sok ember állt a sorban, de látva a lány tátott száját, megerőltettem magam. Megragadtam a kezét, és a sor végére húztam. Ott elengedtem a csuklóját, és a nyakamat nyújtogatva néztem, hogy még mennyien állnak előttünk.

Miután mi is az árushoz kerültünk, kértem két fagylaltot, amit Kyouka a kezébe fogva köszönt meg. Utána körülnéztem, hogy ülőhelyet keressünk, de egy szabad padot sem láttam, mivel a turisták mindet elfoglalták.

Egy gyenge érintést éreztem először a csuklómnál, majd azt, hogy a lány a kezemet fogva húz erősen. Majdnem kiejtettem ijedtemben a kezemben tartott édességet.

- Gyere, Atsushi-kun! Ott egy szabad hely! - nézett rám aranyosan, majd a könyökével egy üres pad felé bökött.

Elmosolyodva vettem arra az irányt, majd leültünk egymás mellé. Egy ideig csak némán tömtük magunkba a fagyit, de Kyouka még ezt is olyan élvezettel csinálta, mintha még soha életében nem fogott volna ilyet.

Abból, amit eddig elmesélt, el is tudtam volna ezt képzelni. Egy pillanatra azt éreztem, mintha valaki figyelne, de azonnal átsiklottam ezen, mivel Kyouka megbökte a karomat.

- Atushi-kun, folyik.

- M-mi?

- A fagyid. - mutatott a kezemben tartott édességre, ami tényleg lassan majdnem elérte az ujjamat.

- Oh, köszi! - villantottam rá egy gyenge mosolyt, majd azonnal orvosoltam a problémát.

A nap lassan elérte a horizontot, így az ég kékje átváltott vörösbe. Erőt vett rajtam a fáradtság, amikor arra gondoltam, hogy még mennyi dolgom van.

- Elmehetünk még egy helyre? - kérdezte halkan a lány az üres szalvétáját bámulva. Hogy tudta ilyen gyorsan megenni?

- Persze. - sóhajtottam, majd végeztem a fagylaltommal.

Felálltunk a padról, majd elindultunk a parkon át. Láttam, hogy Kyouka elhallgat valami előlem, de csak akkor myert midnen értelmet, mikor a zebrához értünk.

Az út másik felén ugyanis a rendőrkapitányság falai voltak felhúzva. Elkerekedett a szemem, lefagytam egy pillanatra. A parkból eltűntek az emberek, így Kyoukán kívül senki nem láthatta meghökkenésem jeleit.

- Tudom, hogy végig ezen gondolkoztatok azzal a másik férfival. Feladom msgam, hogy az emberölésért megkapjam a büntetésem. Köszönöm, hogy életem utolsó napját ilyen boldogan tölthettem a fény világában. Köszönöm, Atsushi. - lehajtotta a fejét, így nem láttam az arcát.

Mielőtt azonban válaszolhattam, vagy csak átgondolhattam volna, hogy mit mondok, hirtelen dolog történt. A hátamba hasító fájdalom elviselhetetlen volt, áthatolt a törzsemen, majd a mellkasomon bújt elő.

Lassan odafordítottam a fejem, hogy lássam, mi szúrt át. Egy ág volt, a véremben áztatva. Mellettem a lány már ájultan feküdt, de mielőtt bármit is csinálhattam volna, lépéseket hallottam magam mögül.

A szemeimmel követtem a mozgást, és a látóterembe lassan két férfi került. Az egyik inkább volt fiú. Mindkettejüknek szőke haja volt. Az idősebb egy méregdrága zakót hordott ugyanolyan gatyával, és lefogatom, hogy még a fodrászáért is egy külön vagyont fizetett.

A fiatalabb csillogó szemekkel nézett rám nagy mosollyal, kicsit talán hasonlított Kenjire, de magasabb volt a kalaposnál. Kertésznadrág volt rajta, a nyakából pedig irrealisztikus módon egy faág nőtt ki.

Jobban belegondolva az volt az, ami átdöfte a mellkasom. Kis nyugodalom lepett el, hogy nem Akutagawa-val találkoztam hirtelen, ugyanakkor sajnáltam is. A szerelem megőrjít!

- Helló, tigrisfiú! - kezdte nyájasan a gazdag.

- Mi-mit akartok? - köptem a szavakat gyengén. A testemet átfúródó faág korlátozta a beszédkészségeimet, és a számon keresztül már vér szivárgott. A torkomban is éreztem a karmazsin folyadékot.

- Csak jöttünk, hogy beváltsunk a feketepiacon. Ha már az a haszontalan maffia nem tudott elfogni... - sóhajtott gúnyosan.

- Nem jók azok semmire! - köpött a földre a fiú.

- Most pedig velünk jössz! - mondta a férfi mosolyogva.

- A lánnyal mi legyen, Francis-sama? - kérdezte egy harmadik, mélyebb hang.

Odanézve egy nem is emberként kinéző öltönyös férfit vettem észre. A nyaka rendellenesen hosszú volt, tartása görbe, szemei beesettek.

- Vidd őt a kapitányságra, Lovecraft-kun! - mondta a gazdag, majd elindult egy furgon felé.

A fiú, akinek a képessége még mindig át volt fúródva a testemen, követte, így én csak nézhettem, ahogy az a Lovecraft nevű lény felemeli Kyouka alvó testét, majd megindul vele a rendőrséghez.

Eközben úgy himbálóztam az ágon, mint egy szárnyaszegett madár. Azután egy durva mozdulattal bevágtak a kocsi hátuljába, én pedig vérben feküdve latolgattam, hogy mit tehetek. Lassan elnyelt a sötétség.

Ahol felkeltem, irtó büdös volt, így tudtam, hogy nem álmodom. A két lábamon álltam, ami a jelen esetben nagyon kényelmetlennek bizonyult. A testem az utolsó simításokat végezte a regenerálódáson, de álló pozícióban aligha tudtam kipihenni a sok elvesztegetett energiát.

Körül-belül egy telefonfülke nagyságú helységben lehettem. Nem, még annál is kisebb volt, de volt rajta egy zár. Mint egy kalitka. Nem tudtam teljesen kinyúntani a kezem, ez meg annyira megijesztett, hogy pánikolni kezdtem.

Világ életemben utáltam a szűk helyeket. Az árvaházban ugyan nagyobb volt a szobám, de mikor bevetettek a tömlöcbe, na azt nem bírtam. Talán azért, mert egy nálam sokkalta nagyobb tigris él bennem, talán csak a klausztrofóbiám miatt.

Mindenesetre roppant kényelmetlenül éreztem magam, és egyre jobban láttam az agyam szükeményét, amik az egyrecsak összenyomódó falak voltak, holott az egész meg sem mozdult.

Végleg a kiskaput csak az tette be, mikor megéreztem egy rohadt nagy dörrenést. Talán még mindig a furgonon lehettem, úton nyugat felé, ugyanis hallottam a kocsikerekek egyenletes mozgását.

Utáltam a szűk helyeket, ráadásul ez még mozgott is, elég labilisan. A falai sötét üvegbő voltak, nem láttam ki rajtuk, de feltételeztem, hogy kint is ugyan ilyen feketeség van.

Egyre gyorsabban vettem a levegőt, míg egyszercsak tényleg meg nem rázkódott az út. Mintha ide-oda rángatták voltaa jármúvet. Csikorgó kerekek, üres kiáltások, testek puffanásának hangjai.

Azt éreztem, itt meg fogok halni. Egy pillanatra tényleg elhittem. És még ebben a szorult, kedvezőtlen, rendkívül végzetes hekyzetben is Akutagawa volt az első, akire gondolni tudtam. Az utolsó is.

Nos tehát itt is lennék a következő résszel. Imàdlak titeket, jó látni, hogy valakinek tetszik ez a történet! Nagyon köszönöm a csillagokat és a véleményeteket! Imádom írni ezt s történetet, szóval ne várjatok gyors befejezést. Remélem tetszett, a véleményeteket várom kommentben!

~johi