Nightmare [ShinSoukoku] ✓

21

Egy hideg helyen keltem fel. Körülöttem félhomály uralkodott, egy kerek, szűk ablakon kis fény szűrődött be. Olyan volt, mint egy börtön cella.

Két órát lehettem ott a felkelésem után. Nem csináltam semmit, tudtam, hogy elraboltak. Csak azt nem értettem, hogy keveredtünka levegőbe.

Amikor ugyanis kinéztem az üvegen, felhők rengetege tárult elém. El sem tdutam hinni, hogy valaha látok ilyet, bár nem nagyon tudtam örülni a látványnak, hiszen éppen el voltam rabolva.

A város felülről nem volt túl megnyugtató. A házak közül füst gomolygott elő, néhány lakás ki is gyulladt. Pánikolni kezdtem. Nem sok van hátra a városnak! Ki kell engedniük! De kik is raboltak el?

Talán azok a fickók lehettek, akik két napja rámtámadtak. Akik meg akartak venni hétmilliárdér. Csak azért mert tigris vagyok? Ne vicceljenek már! Mi lesz az emberi érzelmeimmel? Azokkal ki fog foglalkozni?

Ekkor viszont egy kopogás rántott vissza a valóságba. Elhúzták az ajtó rácsai elől a fedőlapot, és egy lány nézett vissza rám a sötét folyosóról. Vörös haja két fonott copfba volt fogva, szeme hideg kéken csillogott. Ő volt az, akivel a minap a boltban összetűzésbe keveredtünk.

- Engedj ki! Engedj ki! - kezdtem ütni az ajtót.

- Gondoltam a szeméttárolóba menet benézek. Tetszik a látvány! - húzta ajkait egy undorító mosolyra.

- Engedj ki!

- Még mit nem... Ez a hajó hamarosan becsapódik Yokohamába, és mindened porig ég. Ch...

Kikerekedtek a szemeim. Mindenkut megölnek? De mi van a sok emberrel? Miért ég minden? Miért rongálnak?

- Utálom a magadfajtákat. Majd meglátjuk, mennyire érted meg a helyzetem, miután a várost felrobbantottuk mi, a Céh, és téged hátrahagynak a barátaid. Csak mint ezt a rongybabát. - dobta hátra a haját pökkhendien, és felmutatott egy játékot.

Tehát ők voltak a Céh, amiről Chuuya beszélt a telefonban Akunak. Szép kis szervezet, mondhatom. Mindenki a saját érzelmeit viszi bele ebbe. De ezzel most nem volt időm fogalkozni!

- Jól ismerem a fájdalmad. - hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy magányos. Tudtam, miért csinálta azt, amit.

- Egy fenét ismered! - kiabált rám. - Mosogattál már napokon át folyamatosan vérző ujjakkal? Égettek már izzó vassal?

Nagyot sóhajtottam. Ha meg akartam győzni, mindent be kellett vetnem. Csak Akunak mondtam ezt el, mikor még együtt laktunk, szóval nehéz volt erről beszélnem.

- Van fogalmad arról, mekkora szenvedést okoztak nekem ezek a sebek?! - emelte fel mégjobban a hangját, és egyik kezével felhúzta az ingujját. A karján kisebb-nagyobb égésik sebek helyezkedtek el.

- Pontosan tudom, milyen. Először csak a csontod fáj. A harmadik nap a legrosszab. Minden mozdulat színtiszta kín. - felhúztam az Akutagawától kapott pulcsimat.

A felsőtestemen nekem is két nagyobb heg helyezkedett el. Lilásak voltak, a bőröm azon a helyen teljesen elrocsolódott. Engem is égettek már meg.

- Jól ismerem a magányt és a félelmet. De a magány nem egy király, hogy uralkodjon felettünk. A magány csak egy puha felhő, ami szeszélyesen jön és megy. Hozzánk hasonlóan odalent is megannyi ember hordoz sebeket. - látszott rajta, hogy kezd elgondolkodni, magába nézni.

Lesütötte a szemét. Nekem pedig Aku jutott eszembe. Amióta ő van nekem, nem vagyok magányos. Ki tudja, hogyha elmondok neki, hogy szeretem, nem fog-e ez megváltozni?