Nightmare [ShinSoukoku] ✓

6

Leültem a kőre, a lábamat a vízbe lógattam. A cipőm mellettem árválkodott, negyed órája szorongattam a levelet. Csak néztem a véres tükörképemet, ahogy az arcomat átszegől vágásból szivárog a karmazsin foyladék.

Mögöttem egy autó suhant el, aztán a katonaság tanoncai futottak tempóban. Egyszer csak egy hangot hallottam magam mellől.

- Megserültél? - kérdezte egy férfi. Odafordítottam a fejem, mire hátrébb ugrott. - Woah, te megsérültél! - nézett rám nagy, barna szemeivel. Csak bólintani tudtam.

- DAZAI! - érkezett mellék hirtelen ordítva egy hosszúhajú, magas férfi, szemüveggel a fején.

- Mivaaaan, Kunikida-kun? - nézett rá a barna hajú, ezek szerint Dazai nevű férfi.

- Teljesen elkésünk, ha így folytatod! Ma a folyóba akartá beugrani, vagy mi? - nem értettem, miről hadovál. A kezeivel folyamatosan gesztikulált, amitől még őrültebben nézett ki.

- Mit kell ugrálnod? Hjajjj, nem látod, hogy ez a fiatal úr megsérült? - mutatott az elölhátul véres ingemre és összekaszabolt arcomra.

- És mit csináljunk vele? Nekünk a tigrist kéne megtalálnunk, aki kitörte az árvaház falát! - megdetmedtem a szavaira. Nehézkesen felálltam, és szembeneztem magas alakjával.

- Én tudok segíteni... - mondtam halkan.

- Már hogyan tudnál? - vonta fel fél szemöldökét Kunikida.

- Onnan jöttem. - feleltem. A hasam erre nagyot korgott.

- Nagyszerű! - csapta össze a kezét Dazai. - Megvendégelünk, ruhátcserélsz, és mehetünk is! Elkapjuk azt a tigrist!

Egy szállóba vezetett az utunk. Leültünk egy asztalhoz. Dazai folyton a gedendát nézte, azon elmélkedve, hogy hogyan akaszthatná fek magát rá. A fickó nem normális, öngyilkosságmániája van. Rendszerint Kunikida agyára megy.

- Dazai, nem értem, hogy etethetsz egy földönfutót a számlámból! - csapkodott maga körül.

- Kunikda-kuuun! - nyújtotta el a szót a barna. - Ő egy igen értékes ember! - mondta a fejemre téve a kezét.

- Itt csak az időnket vesztegetjük! Nem mond semmit, ez szembe megy az eszméimmel! - lobogtatta meg idegesen a zöld füzetét. Dazai csak nevetett, nem vette komolyan a férfi szavait.

Miután jól megtömtem magam, egy raktárhelyiség felé vettük az irányt. Gyorsan szaladt az idő, már ment lefelé a nap. Dazai ment mellettem, előttünk Kunikida csapkodott össze-vissza bosszúsan.

- Hogy hívnak? - kérdezte nagy mosollyal felém fordulva Dazai.

- Nakajima Atsushi vagyok. - mondtam halkan.

- Én Dazai Osamu vagyok! Nem vagy túl bőbeszédű... - a szája lefelé görbült.

- Sajnálom. - mondtam, közben a hangom semmilyen érzelemről nem árulkodott.

- És hogy kerültél ide? - faggatózott tovább.

- Egy számomra roppant fontos személlyel jöttem. Sajnálatos módon itthagyott. Az útjaink elváltak egymástól. - megrantottam a vállaimat.

A kezeimet a zsebembe dugtam, ujjaim közé akadt az apró levél. Dazai bánatosan nézett rám, aztán egy pillanat múlva felderült a képe. Hogy tud ilyen gyorsan váltani?

- Bennem barátra találhatsz! - olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Idő közben odaértünk az épülethez. Bementünk, leültünk pár ládára, és vártunk. Dazai egy kis, piros-fehér könyvet tartott a kezében. Ha jól olvastam, akkor Az öngyilkosság ezer módja volt a címe.