Lángok neveltje

38

Donald Verity

A könyvtárban végeztem szokásos kutatómunkám, amikor is azon kaptam magam, hogy az ajtóra lesek időnként. Megan érkezését vártam. Mióta a bálon bevallottam érzelmeim, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Végre fesztelenül elvezhettük egymás társaságát. Bár még nem adott tényleges választ, még is úgy hiszem, hogy elnyerem a szívét. Megigazítottam a vörös rózsát az asztalon és mosolyogva fordultam vissza a könyvhöz. Remélem tetszeni fog neki. Hallottam ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik. Hatalmas vigyorral néztem fel a könyvből, de egyből le is hervadt, amikor a lány helyett az öcsém jött be a könyvtárba. Fura volt itt látni a testvéremet, aki szabadidejében a gyakorlópályán van, vagy bárhol máshol csak nem itt, ugyanis nem szerette a könyveket. 

-Ethan! Te mégis mi járatban?

Bizonytalan léptekkel közeledett, majd az asztal előtt megállt és a rózsát nézve szólalt meg. 

-Hozzád jöttem. 

Aggódva csuktam be a könyvem. 

-Apánk hívat? Történt valami? 

-Nem semmi ilyesmi. Meg kell beszelnünk valamit. 

Habozva körbenézett, majd leült egy székre. 

-Miről akarsz beszelni?

Ethan minden hová nézett csak rám nem.

-Van valakim.

A hír meglepett. Az állandó edzések és harcok mellett öcsémnek nem volt ideje bálokra járni, hogy megismerhesse a hozzánk való hölgyeket, Amandát leszámítva, de ő inkább egy barát számára, mint nő.

-Ennek nagyon örülök! Ki az? Melyik hölgy csavarta el a fejed?

Ethan sóhajtott, majd végre a szemembe nézett, azokkal a hideg jég kék szemeivel.

-Megan az.

-Megan? Milyen Megan?

-Te is tudod, hogy kiről beszélek. Megan Jones.

Leültem a mögöttem lévő székre. Sosem gondoltam volna, hogy a saját öcsém lesz a vetélytársam.

-Mégis mióta vonzódsz hozzá? Azt hittem, hogy csak barátok vagytok.

-Az elején nehezen indult a kapcsolatunk, de idővel megbarátkoztunk és az érzéseink komolyra fordultak.

A többes számra kiszáradt a szám.

-Megan viszonozza az érzéseid?

-Igen...ami azt illeti megkértem a kezét.

Eddig is meg voltam döbbenve, de most, hogy tudom hogy az öcsém össze akar házasodni vele, nos az már döbbenetes. 

-Ez...hűha...nem is tudok mit mondani.

-Tudom, hogy udvarolsz neki, de nem akarok ebből harcot. Szeretem Megant és a elakarom venni.

-Megan...mit válaszolt?

Ethan zavartan nézett, amit még sosem láttam tőle.

-Nem volt merszem megvárni a válaszát, ezért csak a nap végén tudom majd meg.

Most, hogy testvérem új oldalát ismertem meg, hirtelen úgy láttam, mintha a tizenéves öcsém újra vigyorgó kisfiúvá vált. Ahogy jobban megnéztem a szemei már nem is voltak olyan érzelemmentesek, ahogy az arcszíne sem volt már olyan sápadt. Ethanben végre vissza tért az élet.

-Örülök nektek.

Ethan rám kapta a szemeit.

-Tényleg?

Hirtelen most olyan esetlennek és fiatalnak tűnt. Ha tényleg ennyire szeretik egymást, hát akkor félre állok.

-Igen. Fontos vagy nekem öcsé és Megan is. Szeretem és ha, mondom HA téged választ akkor félre állok.

Magabiztosan elmosolyodott, majd felállt.

-Elfogadom a kihívást.

Ethan Verity

A napom felszabadultan telt. Donalddal való beszélgetésem sokkal jobban alakult mint gondoltam. A napom fénypontja pedig Megan válasza lesz. Mire végeztem a napi feladataimmal besötétedett, ami annyit jelentett, hogy újra vele lehetek. Már nem törődtem a pletykálkodó cselédekkel vagy a rosszalló tekintetű komornyikokkal, egyenesen besétáltam az ajtón. Megan szobája virág illatú volt és egy kis füstös aroma volt érezhető, ami maga a lányból jött.

-Megan?

A szobába nem volt, ezért bekopogtam a fürdőszoba ajtaján.

-Megan itt vagy?

Aggódva nyitottam ki az ajtót, de csalódnom kellett, ugyanis üres volt a szoba. Mégis hol lehet? Ilyenkor már a szobájában szokott várni. Kimentem a szobájából és a kovácsműhelyhez indultam. Időnként szeretett a műhelyben kovácsolni, de sosem maradt ilyen sokáig. Ahogy a műhely folyosójához értem rossz előérzetem támadt. Az őrök sehol és a világítás is elég gyér volt. Mégis mi folyik itt? Kezemet a kardom nyelére raktam, míg a másikkal az ajtót löktem be. Néhány másodpercre lefagytam az ott látottaktól. Megan védekező pozícióba állva, maga előtt egy vaspálcát tartott egy férfi előtt. Ahogy jobban megnéztem a férfit, felismertem a lány egyik barátját, aki lovagnak tanul. Több se kellett, kirántottam a kardom és annak hegyét a lovagtanonc felé tartottam.

-Lépj el tőle Megan!

A férfi rémülten nyúlt a tőréért, hogy azzal támadjon. Akkor abban a helyzetben nem tudtam eldönteni, hogy engem vagy Megant akarja megtámadni, de ez nem is számított, mert most az életünk volt a tét. Előhívtam az örökségem és  szabadjára engedtem. Jeges hullámként hagyta el a testemet, ami a támadó ellen irányult, de ekkor Megan közénk ugrott, hogy megállítson bennünket. Sajnos pont akkor amikor már irányíthatatlanná vált az erőm. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a testébe csapódott a fénygömb, ahogy a teste összecsuklott és a földre hullt, ahogy a szín hirtelen kimegy belőle és a fülemben csengő fájdalmas kiáltása.

-MEGAN!

Elejtettem a kardot és felé akartam sietni, de akkor Donald hirtelen közénk állt és letérdelt Megan mellé, ahogy vizsgálta testét tehetetlenül néztem körbe. A nem rég még támadó lovag, most zavartan rázta a fejét és tépte a haját.

-Mégis mit tettél vele?!

Donald halk hangjára visszanéztem.

-Én...én nem tudom pontosan...nem így kellett volna történnie.

Felakartam emelni Megan ájult testét, hogy elvigyem Irishoz, de akkor Donald rám kiáltott.

-Ne érj hozzá! Nem tudhatjuk, hogy nem e rontasz azzal, hogy hozzáérsz.

Igaza volt, tudom jól, de ezt a tehetetlenséget nem tudtam elviselni.

-El kell vinnem Irishoz, hogy  meggyógyítsa, addig foglalkozz azzal ott.

A válla fölé biccentett a zavarodott férfira. Nem tehettem mást, mint hogy engedelmeskedtem.

Donald Verity

Megan teste rémisztően hideg. Ájult teste csak úgy ringott, ahogy siettem vele a pincébe, ahol Iris irodája volt. Amikor berúgtam a szoba ajtaját, a gyógyítónő rémülten kapta felénk a fejét. Az ottani ágyra lefektettem és gondosan betakartam az ájult lányt.

-Mégis mi történt vele?

-Nem tudom biztosan. Csak annyit tudok, hogy összeesett és, hogy nagyon hideg.

Iris bele kezdett a vizsgálódásba, míg én egy széken ülve néztem őket.

-Hívd ide a szüleit... és az uralkodókat.

Gyorsan felálltam és már mentem is volna, amikor is az ajtóban visszafordultam egy kérdés erejéig.

-Miért kell szólni a szüleimnek?