Lángok neveltje

11

Előttünk szétvált a tömeg. Próbáltam követni Donald Verity mozdulatait, de annyira elzsibbadtak a lábaim, hogy nem csak bizonytalan, de bicegő lépésekkel szedtem a lábaimat utána. A táncoló emberek gyűrűjében egymással szembe álltunk, ő a derekamat fogta meg, míg én a vállát.

-Felség.

-Igen?

-Én nem tudok táncolni.

Donald Verity arcán ismét megjelent a szívet rebegtető mosolya, amitől majd elaléltam.

-Ne aggódj. Majd én vezetlek, te csak élvezd a táncot és a zenét.

Bizonytalanul bólintottam, majd mély lélegzettet vettem és próbáltam követni a lépéseit, ugyanis elkezdődött egy új dal. A kezem izzadt és a lábaim remegtek, de ahogy egyre gyorsabban mozogtunk kezdtem érezni, hogy a bennem felhalmozódott energia kitör. Körülöttem az emberek, a fények és a színek elmosódtak, csak én voltam és a herceg, na meg a zene. Ahogy táncoltunk olyan volt mintha repültem volna, David Verity a király elsőszülött fia tartott a földön. A nálam csak néhány évvel idősebb férfi elnevette magát. Jól tudtam, hogy ebben az állapotomban milyen nevetségesen nézhettem ki. Az egyik oszlopnál egy tükör állt, és ahogy belepislantottam és megláttam a felszabadult arckifejezésemet, piros orcáimat, hatalmas mosolyomat és csillogó szememet  akkor abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy igazán boldog vagyok. A gyors pörgetések egyre lassultak, míg végül pár lépés után egymástól karnyújtásnyira álltunk meg. Mondanom se kell, hogy mindketten kapkodtuk a levegőt. A fülem zugot és csak úgy dörömbölt a szívem. Amint meghallottuk a tapsvihart a herceg zavartan nézett körbe. Észre se vettük, hogy a táncoló emberek már nem mozogtak a zenére. Mindenki minket nézett és figyelték táncunkat. Fel se fogtam, hogy mégis mi történik, követtem a herceg mozdulatait. Zavart mosollyal meghajolt előttem, ahogy én is előtte, majd  nagy levegőt véve hátat fordítottam neki és elsétáltam. Nem tudom, hogy helyes volt e amit az imént tettem, de ahogy hátra pislantottam láttam, hogy a herceg már egy másik lánnyal táncolt és egyre többen tértek vissza a tánctérre. Nem fogadva meg Sara tanácsát leemeltem egy tálcáról egy pohár pezsgőt és kisétáltam az éjszakába. A kinti hűvös levegő jólesően cirógatta a felhevült bőrömet. Nekitámaszkodtam a terasz korlátjának és a csillagos eget bámulva felhörpintettem a pezsgőmet. Még sosem ittam pezsgőt. Az új inger üdítően hatott rám. Jóleső édeskés íze felmelegítette mellkasomat és ismét felszabadultnak éreztem magam.

-Bámulatos műsort adtatok elő Donalddal.

Az üres poharamat szorongatva perdültem a sarkamon. A sötétben észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Az árnyékból királyságunk második hercege lépett ki. Bőre csak úgy világított a csillagos fényekben, míg a sötét szemei és haja majdhogynem elnyelte a sötétség.

-Ethan Verity. Észre se vettem a sötétben.

Udvariasan pukedliztem, de üdvözlésemet grimaszolva nézte.

-A pórnépből való vagy. Attól még hogy apám drága ruhákba öltöztetett, a legpompásabb hajtűket tűzte a hajadba attól még nem tudja eltüntetni, hogy te csak egy pék lánya vagy.

Meg kellett volna sértődnöm, de jobban belegondolva igaza volt, viszont akkor se beszélhet velem így.

-Ezeket én is tudom, herceg. Mint ahogy ön is tudja, nem önszántamból vagyok itt a családommal. Az ön apja, maga a király hívott meg a ma esti partira és mivel nem akartuk megsérteni eljöttünk. Szóval amint lehet itt se leszünk , amint lehetőségünk lesz rá. Nem kell aggódnia Ethan Verity.

Utolsó mondatom épp olyan gúnyosra sikeredett, mint ahogy ő beszélt velem. Már mentem is, hogy egy pincérnek odaadjam az üres poharamat, amikor megragadta a szabad kezemet. Az alkaromhoz ért tenyere hidegebb volt mint az esti szellő. A döbbenettől kikerekedett szemeimmel néztem gyilkos szemeibe.

-Velem így nem beszélhetsz, csitri!  

Hangja halk volt, de jól érezhető volt a gyilkolási akarat. Ahogy itt álltam a második herceg előtt, eszembe jutottak a pletykák. Birodalmunk leendő királya maga a napfény, kedves és nagylelkű, igazságos király lesz, de testvére, aki már tizenkét éves korában csatákban vett rész, akinek keze már ekkor vértől volt mocskos, egy igazi katona...legalább is ezt a pletykát hangoztatják, de a másik, amit csak suttogva mesélnek....Ethan Verity a rideg szívű gyilkos, aki bármikor  bárkit képes megölni. 

-Khm.

Hősöm és megmentőm egy öreg inas volt, aki a bejárat küszöbén ránk se nézve meghajolt.

-Elnézésüket kérem, hogy megzavarom önöket, de Miss Jonest a király hívatja.

Ethannel még farkasszemet néztünk, nem akartam gyengének mutatkozni előtte, ezért pislogás nélkül bámultam a fekete szemeit. Farkassemharcunkat végül ő vetett véget. Elengedte a kezem és elment. Addig nem vettem le a szememet a távolodó hátáról, míg teljesen el nem tűnt.

-Mehetünk kisasszony?

Kedvesen rámosolyogtam az idős inasra és bólintottam.

-Erre tessék.

Ahogy visszamentünk a partira egy tálcára lepasszoltam az üres poharakat és egy telivel helyettesítettem. Idegenvezetőm korához képest nagyon gyors volt, alig tudtam vele lépést tartani. Miközben követtem szememmel a szüleimet kerestem, de ők nem voltak ahol hagytam őket. Mégis hol lehetnek?

-Uram. Hol van a családom?

-Már ott vannak a találkozó helyen.

Észrevétlenül távoztunk egy mellékajtónál és a kihalt, félhomályos folyosókon menve egy sötétbarna ajtónál álltunk meg. Az inas kinyitotta előttem az ajtót és intett, hogy menjek be.

-Ön nem jön?

-A király csak önnel és a családjával akar beszélni.

-Értem és köszönöm uram.

Az idős inas végre rám nézett és szürke szemeiből kedvességet olvastam le.

-Szóra sem érdemes kisasszony.

Bátorságot és erőt gyűjtöttem, majd bementem a sötét szobába. Felmerülhetett volna bennem, hogy ez egy csapda, itt akarnak megölni, vagy megkínozni, de ezt hamar elvetettem, hiszen akkor nem hívtak volna meg a partira. Szóval a teljes bizonytalanságban imbolyogtam a sötét könyvtárban. Biztosra veszem, hogy csodálatosan nézhet ki a könyvtár, de csak egy pislákoló fény volt és az édes kevés volt, hogy körbenézhessek. A fény forrásához érve megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. A könyvtár sarkában egy pihenőt alakítottak ki. Egy három személyes  kanapét raktak a falhoz, ami előtt egy dohányzóasztal volt és annak két végén egy-egy fotel. Családom sápadtak voltak a tompa fényben, ami az asztalon lévő gyertyafény okozta. Mivel nem akartam háttal ülni az ajtónak, ezért inkább az ablaknál háttal ültem.

-Minden rendben kincsem?

-Persze anya. Ti jól  vagytok?

-Félünk. Egyszerűen idevezettek és itt hagytak, mondván hogy nemsokára idejön a király, hogy beszéljen velünk.

Apám mondandójára bólintottam.

-Nekem is ezt mondták.

Nem vagyok benne biztos, hogy mégis meddig várhattunk, de az biztos, hogy ahogy itt ültem a családommal egyre jobban tanácstalanná váltam és még elképzelni se tudtam akkor, hogy David Verity mégis mi okból hívatott ide minket.