Lángok neveltje

6

A király gyanakodva ült vissza a trónjára. Nem szólt egy szót sem, csak a kis csapatott nézte és elgondolkodva dörzsölte a rövid szakállát. 

-Hát ez fantasztikus! Az idő keretébe összekovácsoltál két csodás kardot, úgy hogy még beteg is voltál. Ha jól gondolom a mögötted lévők a családod, ők is segítettek...igaz?

-Igen felség. A lányom, a férje és az unokám, na meg persze a tanoncom. Ha ők nem lettek volna, biztosan nem teljesítettem volna a kötelességeimet. 

Ahogy az öreg kovács sorolta családját feléjük mutatott. Olga, David és Ben meghajolt, míg Megan habozva utánozta  őket. A király csillogó szemekkel nézte a társaságot érezte, hogy az öreg kovács igazat mond, szavaiban ki nem mondott titkokat érzékelt.

-Miben segítettek?

Albert habozva, szavait megválogatva sorolta.

-A lányom ápolt  betegségem alatt és főzött, a vejem és a tanoncom figyeltek a tűzre, a tűzifára és a megrendeléseket készítették el. 

-Na és az unokád?

-Ohh! Ő is sokat segített...nagyon sokat.

-Mi történt a karjaival?

Megan hátracsapta a bekötözött kezeit, de már ő is tudta, hogy késő. A király sejtett valamit. 

-Oh...a lány ügyetlenkedett és megvágta magát.

Hazugság. A király meredten bámulta a zavart öregembert, majd kipattant a trónjából és kirántotta a kardját.

-A hazugságokat nem tűrőm! Albert Flame azt hittem, hogy okos ember vagy, de úgy néz ki tévedtem.

Az öreg kovács elsápadva vettette magát a földre.

-Kérem felség!

Albert nem tagadta, hogy hazugságon kapták, tudta jól, hogy a király érzékeny a hazugságokra és a füllentésekre is, ezzel tisztában volt, ezért is felkészült a büntetésére. Szerette a lányát, de az unokáját imádta. A lány örökölte apja képességeit és ezáltal a kapcsolatuk sokkal szorosabbá vált. Megan már totyogós kora óta a műhelybe cselleng, anyja felháborodására. A kard lendült, Olga felsikított és a férje karjaiba omlott. Megan nem bírta tétlenül tűrni, nem hagyhatja hogy nagyapját miatta büntessék meg.

-NE! Kérem, ne! Én voltam! 

-Megan ne!

Megan nem törődött anyja ellenkezésével. Nagyapjához ment és mellé térdelt.

-Ha valakit meg kell büntetni, akkor engem. A nagyapám nem tett semmi rosszat, csak engem akar védeni.

-Hallgass te lány!

Megan meg se hallotta az öreg morgását, ő egyenesen a király barna szemeibe bámult. David Verity elmosolyodott és leengedte a kardját. A lány igazat mondott neki, minden szava igaz volt. 

-Beszélj leány!

-A nagyapám eszméletlenül feküdt az ágyába. A megrendelt kardokat én kovácsoltam. Az állandó munkától felrepedt a bőröm és hólyagosak lettek.

-Csüngök minden szavadon, leány. Szavaidban rejlő igazság szinte már részegítő. Vedd le kérlek a köpenyed és mutatkozz be.

Megan engedelmeskedve a király kérésének felállt és levette a köpenyét és hagyta, hogy az földre hulljon . A király repesett az örömtől a lányt meglátva. Megan tisztelettudóan meghajolt a királyi család előtt.

-A nevem Megan Jones.

David majd kiugrott a bőréből, már régen nem volt ennyire boldog és izgatott egyben. Gyerekkori emléke végre újra megismétlődött. A lányhoz sétált és férfias kezével megsimította a annak orcáját...mindenki nagy felháborodására.

-Felség! Mégis mit csinál?!

Rosetta, a király felesége felháborodott kiáltással próbálta magára vonni férje figyelmét, de ő csak a fiatal lányt bámulta.

-Egykor, mikor még alig voltam nyolc éves, kaptam egy kardot. Életem első kardja volt, amit egy öreg kovács készített. Lázasan csillogó szemek, kipirult arc. Pont úgy nézett ki, mint most te. A nagyapád apja a kovácsok legjobbja volt, különleges tehetséggel bírt és ahogy most látlak téged...úgy gondolom, hogy örökölted ezt a tehetséget. De...szeretnék erről meg is bizonyosodni.