Lángok neveltje

17

A nap további részében a palota minden szobáját, folyosóját és termét bemutatta a király. Annyira lenyűgözött a palota pompája, hogy észre se vettem, hogy teljesen besötétedett és megint megéheztem. Utunk végül egy ebédlőnél ért végett. Azt hittem, hogy ez is üres lesz, mint ahogy a többi hely amiket megnéztünk, de csalódnom kellett. Az ebédlőben a királyi család vacsorázott, akiket szolgák szolgáltak ki. Érkezésünkre mindenki abbahagyta az étkezést és kettőnket bámulta. David Verity nem zavartatta magát és elindult az asztal végébe. A két herceg, a királynő és még két idegen férfi engem bámultak. David Verity kihúzta a székét, majd rám nézett.

-Jaj! Elnézést! Akkor én megyek is. Köszönöm szépen a mait, felség.

Udvariasan meghajoltam, majd sarkon fordultam és  az ajtóhoz mentem.

-Várj csak, Megan! Már elég késő van és biztosra veszem, hogy éhes is vagy. Gyere, csatlakoz hozzánk, majd üzenek a szüleidnek, hogy a ma estét a palotába töltöd.

Az asztalnál ülők felháborodottan néztek a leülni készülő királyra, míg én döbbenten és kétségbeesve fordultam a társaság felé.

-Felség, kérem! Erre semmi szükség, gyorsan hazaérek.

-Nem nem! Ragaszkodom hozzá, szóval kérlek Megan foglalj helyett Matthew unokatestvérem mellett.

Megadóan sóhajtottam és lesütött szemekkel mentem a kijelölt helyemre. Matthew egy ötven körüli férfi volt, akinek ősz arcszőrzete egybenőtt ősz hajával. Az itt ültek nem szóltak egy szót sem. Egy szolgálólány hozott nekem evőeszközöket, szalvétát és poharat. Amint visszalépett a lány, felszolgálták a vacsorát. Forró gomba levest ettünk, majd íncsiklandozó sertést zöldségpürével. Az ételek díszesek és illatosak voltak. Már az elején ügyelnem kellett, hogy ne folyjon ki a nyál a számból és hogy megfigyeljem a többieket, hogy melyik evőeszközt kell használnom. Az asztalnál ülők nem hozták szóba, hogy mégis mit keresek az asztaluknál, de a feszültség tapintható volt. A csend a főétel végéig tartott.

-Na és Megan...mivel foglalkoztatok egész nap?

Az utolsó falatokat a tányéromon hagyva a királynő felé fordultam, hogy válaszolhassak neki, de a király megelőzött.

-Megmutattam neki a palotát.

Rosetta Verity lerakta az evőeszközeit és férje felé fordult.

-Egész nap? Az emberek szerint a nap nagy részét együtt töltöttétek az irodában.

-Ehhez neked már semmi közöd.

David Verity rá se nézett feleségére, egyszerűen evett tovább. Fenébe! Éreztem, hogy nem itt kéne lennem. 

-Már pedig rám tartozik! Ha egy fiatal lánnyal vagy egyedül egy szobába semmi kísérő nélkül, igenis rám tartozik! Mégis mit gondolsz mit fognak gondolni az emberek?! És ha még ez nem lenne elég a szajhád most itt ül velünk a családi vacsorán!

Összerezzentem. Bár nem nekem szólt az egész, mégis én éreztem úgy, hogy megszidtak. Sosem gondoltam volna, hogy ha a királlyal egy szobába való tartózkodásom ilyen féle gondolatokat ébreszthet az emberekben.

-Elég legyen! Semmi ilyesmiről nincs szó! Szóval örülnék, hogy ha nem hangoztatnád.

Az asztal elnémult, de végül Donald rosszalló hangjára mind odakaptuk a fejünket.

-Akkor elmondhatnád, hogy mégis miért van itt ez a kis csitri?!

Donald hátradőlt a székében és rideg szemekkel rám nézett. Sötét szemei beakartak szippantani, ezért elkaptam a tekintetem róla. Több se kellett a királynak. Lerakta az evőeszközeit és legkisebb fiát leutánozva ő is hátradőlt a székében.

-Ha ennyire tudni akarod, Donald. Megan azért van itt, hogy megfelelő taníttatás után valamelyikőtök  felesége legyen.

Az utolsó falatom félre ment és hangos köhögésbe kezdtem. Fuldokolva nyúltam a pohár vizemért, amit nagy kortyokba inni kezdtem. Míg én szenvedtem a hirtelen jött őszinteségre, addig az asztalnál ülők felháborodottan ellenkeztek a király szavai ellen.

-Elég legyen! Döntöttem és kész! Megan...ahogy látom befejezted a vacsorát...gyere, megmutatom a szobád.

Könnyes szemekkel bólintottam, majd a királlyal szinkronba felálltunk az asztaltól.

-Mégis hová mentek?! David! Azonnal magyarázd el!

De a király nem is figyelt felesége hisztérikus hangjára. Az uralkodó gyerekei meg csak összeszorított fogakkal, csendben ültek a helyükön. Megköszöntem a vacsorát és a király mögött haladva elhagytuk az étkezőt. A folyosókon csend és sötétség volt, csak a falakra rakott gyertyák adtak egy kis világosságot, hogy az emberek épségben eljussanak oda, ahova akarnak. Elsétáltunk a kastély közepén lévő kis szökőkutas kerthez, ahol harmatos növények kápráztattak el. Az esti csendet a király hangja zavarta meg.

-Nem is ment olyan rosszul.

Megnyugodott hangjára elkuncogtam magam. Ha ez neki nem volt rossz, akkor nem tudom hogy mi igen. Végigmenve a kerten egy újabb folyosón mentünk, aminek a közepén álltunk meg.

-Ez lesz a szobád. Bármikor használhatod majd. Ha esetleg nem lenne kényelmes, akkor szólj az egyik szolgálónak.

David Verity kedves mosolyára újra visszatért belém az erő.

-Ugyan, felség. Biztosra veszem, hogy a szoba tökéletes és iszonyatosan kényelmes.

Hangosan elnevette magát, majd jó éjt kívánt.

-Önnek is felség.

Nem vártam meg, hogy teljesen eltűnjön a folyosón. Kinyitottam az ajtóm és bementem. A szobába minden gyertya égett, így nagyon világos volt. Hunyorogva néztem körbe a teljes pompájába fénylő szobát.Ahogy néztem a drága holmikat és a hatalmas ágyat honvágyam lett. Hiányzott a kicsi szobám, amiben csak egy ágy, ruhásszekrény és egy asztalka volt. A mostani szobámba túl nagy volt a tér, hatalmas volt az ágy és magas a mennyezet. Ahogy a szobába álltam...olyan mocskosnak éreztem magam. Elsétáltam az ágyig, leültem és pityeregve a tenyerembe temettem az arcomat. Keserves hangomat csak a szobában égő lángok látták és hallották. Gyermeki vigaszdalukat meghallva megtöröltem a szemeim és az arcom, majd nem törődve semmivel bemásztam az ágyba, magzatpózba összekuporodtam és hallgattam a gyerekek dalát, amíg el nem aludtam.