Lángok neveltje

12

A király egyedül jött. A félhomályban nagyon fáradtnak tűnt és sebezhetőnek. Érkezésére felakartunk állni, de leintett.

-Semmi szükség erre. Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket.

-Ugyan felség. Biztosra vesszük, hogy a sok teendői közül mi vagyunk a legkevésbé fontosak.

Nagyapám vigasztalása nem jött ki jól, ugyanis a király mérges arccal fordult nagyapámhoz.

-Önök az én vendégeim. A pénzhajhász nemesekkel bármikor tudok beszélni, de önökkel nem, akik kétkezi munkát végeznek, hogy ellássák magukat.

A szüleim összenéztek a kanapén és csendben figyeltek. David Verity leült a szabad fotelba, ami velem szembe helyezkedett el. Kezembe vettem az italomat, ami az állás alatt langyossá melegedett, de ezzel nem törődve belekortyoltam a pezsgőmbe.

-Láttam, hogy táncoltál a fiammal.

-Igen, felség.

-Mit gondolsz róla?

Meglepődötten húztam fel a szemöldökömet.

-Már mint a koronahercegről?

David Verity hátradőlt a  fotelbe és a szájához emelte mutatóujját.

-Igen.

Keresztbe raktam a lábamat, elraktam az asztalra a poharam és tárgyilagos hangot megütve válaszoltam kérdésére.

-Igazán jóképű, bár ez nem is csoda, hiszen az ön és a királynő fia. Az est alatt igen kedves volt és segítőkész, amiért hálás is vagyok neki.

A király csak hümmögött és bámult tovább.

-Na és a másik fiam?

A szemöldökömet össze húztam, hiszen fogalmam sincs, hogy ez a beszélgetés mégis hova vezet.

-Ethan Verity inkább a királynő szépség jegyeit viseli. Sötét szemek és haj, hó fehér bőr.

A mondandómmal elakadtam, hiszen ha tovább folytatom, akár meg is sérthetem a királyt és nem áll szándékomban bűnhődni emiatt, hiszen már így is borotvapengén táncolok.

-Folytasd.

-Felség...

-Csak bátran.

Nagyot sóhajtottam és lehúztam a maradék pezsgőmet mielőtt folytattam volna.

-Ethan Verity egy vérszomjas ember, látszik, hogy harcos. A rideg külső ellenére, úgy gondolom, hogy hirtelen haragú, viszont figyelemreméltóan vigyázz a családjára.

David Verity kíváncsi szemekkel hajolt előrébb.

-Az egyik bizalmasom elmesélte, hogy látott téged és a fiamat a teraszon.

-Felidegesítettem.

Királyságunk uralkodója hangos kacagásba kezdett.

-Ethant nehéz felidegesíteni. Kíváncsi lennék, hogy mégis, hogyan tudtad felhúzni a legkisebb fiamat.

Hanyagul megrántottam a vállamat, hiszen konkrét dolgot nem tettem

-Nem tettem semmit.

-Khm.

Apám hangos köhintésére oldalra néztünk, ahol ültek a kanapén.

-Elnézést kérek felség, hogy félbeszakítom, de már egy jó ideje furdal minket a kíváncsiság, hogy mi okból hívott meg minket a csodálatos partijára?

-Oh igen-igen! El is felejtettem. A partira való meghívást azt vegyék hálám jeléül, amit kovácsoltak csodálatosak. Amiért most itt vannak, az a lányuk miatt van. Tudok a képességéről.

-Felség...!

-Kérem, Albert. Engedje meg, hogy kifejtsem. Mikor még gyermek voltam, apám kovácsoltatott nekem egy kardot, amit az ön apja készített el. Tisztán emlékszem arra a napra. Emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, hogy életem első kardját aznap a kezemben tarthatom. Tomash Flame, híres egy kovács volt, ezért is lepődtem meg akkor, hogy az átadáskor egy beteg kinézető férfi jelent meg. Zsíros volt a haja, lázasan csillogtak a szemei, nehezen vette a levegőt és ki volt pirulva. De amikor átadta nekem a kardot a szemembe nézett. A lázas tekintete tiszta volt és tüzes. Szoktam álmodni a szemeiről, amikben valódi lángok égtek. Számtalan munkádat láttam Albert, mind csodálatos volt, de egyik sem volt olyan mint az apádé, ezért is lepődtem meg, mikor a fiaim karját átadtad. Akkor úgy éreztem magam, mint mikor kisgyermek voltam. Kerestem rajtad a jeleket, de látszólag semmi említésre méltó nem vettem rajtad észre...aztán megnéztem a mögötted állókat és a szemem megakadt egy alacsony alakon, akinek a kilógó kezei a köpenyből be volt kötöző. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem te készítette a  károkat, hanem valaki más. De álmodni se mertem volna, hogy az unokalányod kovácsolta ezeket a halálos fegyvereket. Elnézéseteket kérem utólagosan, ha akkor megrémisztettelek titeket.

Az elhangzottakat csak nyelni tudtuk. Nem gondoltam volna, hogy a király felfedezi családunk titkát. Hangosan megköszörültem a torkomat, mert a sírás kerülgetett.

-Most, hogy tudja feleséged a titkunkat, meg fog ölni minket?

Csak tizenhat éves vagyok, elvileg már felnőtt nő, de most inkább egy rémült kislánynak érzem magam.  David Verity láthatta rajtam, hogy majd elsírom magam, mert egyszerűen hangosan felnevetett.

-Jaj, dehogy foglak benneteket megölni! Hiszen te egy kiforratlan kincs vagy Megan, éppen ezért kérni szeretnék tőled valamit.

Mindenki szeme hatalmasra nyílt. Apám előrébb dőlt és a királyhoz intézte szavait.

-Mégis mi lenne a kérése, felség?

-Arra szeretném, kérni a lányát, hogy válasszon a fiaim közöl.