Lángok neveltje

5

Amikor a  határidő lejárt katonák jöttek el a műhelybe. Én addigra teljesen kimerültem és egy padon ültem, míg a szüleim és a meggyógyult nagyapám takarítottak. 

-Albert Flame. A király hívatja önt és alkalmazottait a palotába a megrendelt kardok átadására.

Köpni, nyelni nem tudtunk, de nagyapa büszkén kihúzta magát és a katonák elé állt.

-Rendben, uraim. Engedelmükkel átöltöznénk...így még sem mehetünk a király színe elé.

A szószóló végignézett kis társaságunkon. Arcából olvasva úgy dönthetett, hogy jó ötlet lenne a ruhaváltás, ugyanis tiszta kosz és izzadság voltunk. Nagyapám foghíjas mosolyt küldött felénk és felvezetett minket az emeletre. Anya megfogta a karom és az egyik szobába kísért.

-Siess! Öltözzünk és menjünk...de tudod, ne vond magadra a figyelmet.

Levettem a koszos ruhám és elvettem tőle a tisztát.

-Igen tudom. Nem hiányzik, hogy felkössenek vagy a folyóba dobjanak. 

-Te csak ne feleselj nekem!

Kuncogva vettem fel a ruhám, míg anyám fenyegetően mutogatott. A mellkasomon végigfutó madzagot nem tudtam megfelelően meghúzni, ugyanis vastagon be volt kötözve a kezem.

-Anya...tudsz egy kicsit segíteni?

A fűző most ezúttal kényelmes volt, ezért megkönnyebbültem tudtam sóhajtani. Miután végzett a ruhámmal megfogta a vállaimat.

-Kicsim. Végtelenül büszkék vagyunk rád apáddal. Ha ezzel végeztünk, ideje lesz elbeszélgetnünk a jövődről.

-Tudom, anyu. Már abban a korban vagyok, hogy meg kell házasodnom. Felkészültem.

-Látom az arcodon, hogy aggódsz, de nem kell. Mindketten tudjuk, hogy nem bírsz elszakadni a tűztől. Bár én és apám kiestünk az örökségből, azért jól tudjuk, hogy milyen nehéz most neked. Éppen ezért is olyan férjjelölteket választottunk, amiknél nem feltűnően, de mégis közel leszel hozzá.

A teher, ami eddig nyomta a szívemet eltűnt. Könnyes szemekkel öleltem meg anyámat. Csak pár napig nem volt a pékségben, de a bőre illata még mindig frissen sült cipóhoz hasonlított. 

-Rendben. Elég a bőgésből! A végén még feljönnek a katonák és leráncigálnak.

Anya törölgette a szemeit, majd karon fogott és lekísért. Útközben apa a kezünkbe nyomot egy-egy köpenyt. Mire leértünk mind az ötünkön köpeny volt. A katonák nem tettek megjegyzést, egyszerűen körbefogtak minket és a palotába kísérték csapatunkat. Az emberek megbámulták családomat, igyekeztem takarni a kapucnimmal az arcom. Bekötözött kezeimmel húzogattam a köpenyem ujját, hogy eltereljem a gondolataimat a fájdalmamról és félelmeimről.A katonák egészen a trónig kísértek minket, majd az uralkodó legyintett egyet, mire azok szétszéledtek a teremben. Rajtunk kívül még jó páran voltak, mindegyikük nemesi származású lehetett, ugyanis a legszebb ruhákat viselték, amit valaha is láttam.  Előttünk egy emelvény volt, aminek a tetején két trón volt. A király és felesége aranydíszbe öltözve figyeltek minket. Birodalmunk uralkodója fiatal negyvenes korú férfi volt világosbarna hajjal és világoskék szemekkel, neje porcelán fehér bőrű, sötét szemű és fekete hajú szépség volt. Nem akartam feltűnően bámulni, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne figyeljem meg az itt lévő szép embereket és a díszes csecsebecséjüket. Anyám láthatta fejem mozgását, mert erősen megrántotta a kezemet, mire halk nyögéssel fordultam előre.

-Albert Flame! Üdvözöllek. Úgy tudom, hogy gyengélkedtél a napokba.

-Igen felség. De hála a családomnak és az inasomnak, hamar rendbe jöttem és időben elkészültek a rendelések.

David Verity birodalmunk királya. A férfi legendás volt eszéről, nem véletlenül tartják  az igazság királyságának birodalmát. Ezért is kellett csendben lennünk. A titkomat meg kellett őrizni.

-Kérem vessen a kardokra egy pillantást. Remélem elnyeri az uralkodó tetszését.

A király felállt trónjáról és lesétált az emelvényről. Nagyapám térdel állva nyújtotta az uralkodó felé a rongyokba bugyolált fegyvereket. David Verity  kitakarta a kardokat, szemei visszatükrözték a kardtokok csillogásait. A kardok az egyik legszebb műveim voltak. Az egyik egy díszes, könnyed fegyver volt. Maga a kard pengéjén sötétre kovácsolt indák nyújtóztak, nyele egyszerű aranyozott, aminek gombja egy nap volt, az előző király címerére utalva. A másik kard egy nehéz és erősen masszív pengét takart, aminek a nyelét vörös bőrrel fontam be. 

-Az legidősebb fiam lesz az utódom, a leendő király. A második fiam, harcos, aki védelmezi leendő királyát és támogatja. Fogalmam sincs, hogy honnan tudtad, de a kardok pont őket jellemzi.

Kivette tokjából és a magasba emelte az aranyozott nyelűt.

-Egy uralkodó kardja!

Megcsodálta a napfénybe és a fiának adta. Donald Verity, birodalmunk következő uralkodója, aki híres sármjáról, mindenkinek nagy kedvence, büszkén vette át apjától a kardot. A király visszalépett a másik kardhoz és azt is felemelte, de ezt már csak két kézzel tudta felemelni.

-Nehéz, biztosra veszem, hogy minden pajzsot összetör, egy igazi harcosnak szánt kard.

A kardot legkisebb fiának adta, aki kinézetre pont úgy nézett ki mint az anyja. Egy nőnél szép, ha fehér a bőre, de egy tizennyolc éves férfinál inkább aggodalmat okoz, hiszen beteges külseje nem rémíti meg az ellenséget a csatatéren. A herceg érzelemmentes arccal vette át a kardot és mindenki nagy megdöbbenésére egy kézzel is elbírta, míg a király csak két kézzel tudta megfogni.

-Bámulatos! Mond fiam! Nem gondolod nehéznek?

A herceg forgatta a kezében a kardot, de az mintha mindig is a része lett volna, könnyeden szelte a levegőt.

-Mintha a karom része lenne...egyáltalán nem nehéz.

Büszkén elmosolyodtam, észre se vettem hogy felemeltem a fejem, persze a király pont akkor fordult felénk és találkozott a tekintetünk. Anyám mérgesen szorította meg a kezem, így elkapva a tekintetem a földet kezdtem el bámulni. A fenébe! Ezt jól megcsináltam.