Lángok neveltje

2

-Nicholas! Hozzad már azokat az almákat! 

-Miattad fogunk elkésni!

-Megyek már! Ne adj még választ, Am. Csak gondolkozz, de nagyon örülnék neki ha együtt mennénk.

-Nick... én...

De az meg se hallgatta, csak elszaladt a többi lovagtanonchoz.

-Mikor fogunk neki szólni, hogy ne úgy ugráljon ahogy a többi tanonc fütyül neki?

-Meg...

Rá se hederítve visszanéztem a piac elejére és előre mentem. Amelia utánam sietett és megragadta a szabadabbik kezem, ezzel nem csak, hogy megállított, de maga felé is rántott. 

-Meg, ugye tudod, hogy nem megyek el Nickkel? Csak barátként tekintek rá, sosem okoznék fájdalmat.

Am őzike szemei most könyörgően néztek. Mégis hogy haragudhatnék rá? Haja lágy hullámokban omlott a vállára, ami vonzó keretbe foglalta arcát. Bőre hófehér, ami nem is csoda hiszen mindig a varrodában van. Alakja annyira karcsú és nőies. Egyetlen hibája van, még pedig a bőrkeményedéses ujjbegyei. Ha nem tudnám, hogy ki is ő, akkor simán elmenne egy kisebb vagyonos család leányának. A ruhája is nagyon szép, ami nem is csoda, hiszen a varroda az édesanyjáé és az asszony így akarja felhívni a nők érdeklődését, hogy legkisebb lányára adja új kollekcióit. Ameliaval már ötéves korunkban barátnők vagyunk...sőt inkább testvérek és ezt a testvéri köteléket nem fogom megszakítani egy viszonzatlan szerelem miatt.

-Tudom Am. És ezért is szeretlek. 

Amelia megkönnyebbülten elmosolyodott és kézen fogva folytattuk utunkat. Rengetegen voltak a piacon. A zsúfolt piaci napokon adok hálát  felmenőimnek széles vállaimért és erős lábaimért , ugyanis férfiakat megszégyenítő erővel lökdöstem arrébb az embereket. A kosarunk csak a felénél volt, amikor valami furát láttam az égen. Halvány de mégis sötét füst gomolygott az égen pont nagyapám kovácsműhelye felől, ami furcsa mégpedig azért, mert sűrű, szürke füstnek kellene lennie arra felé. Ledermedtem  a tömegben és Amre néztem.

- Valami baj van, most el kell mennem, kérlek vidd el a kosarat a szüleimnek.

Időt se adtam Amelianak a kezébe nyomtam a kosaramat és elszaladtam nagyapám kovácsműhelyéhez. Akkora pánik tombolt a testemben hogy mindenkit félre löktem az utamból egészen addig amíg a műhely ajtajáig nem értem. Az ajtó zárva volt és egy zárva tábla volt kiszögelve, ami még sosem történt meg, hisze sosincs zárva. Amekkora erőt csak ki tudtam fejteni bekopogtam a faajtón, ami láncos dübörgő zöngés adta tudtára tudtára a bennlévőknek, hogy valaki áll a bejárati ajtó előtt és vár. Vártam egy kis ideig de az ajtó nem nyílt ki és választ se kaptam. Az izzadság már csorgott a homlokomon és a hátamon. Pánik helyzetemben gyorsan elszaladtam a két házzal arrébb lévő sikátorhoz és végigfutottam rajta. A szennyvíztől és azóta haldokló dögöktől levegőt se vettem. Ahogy szaladtam még  véletlenül se néztem körbe nehogy meglássak egy patkányt, ugyanis gyűlölöm a rágcsálókat. Amit megkerültem az épületet és vissza szaladtam a barkácsműhelyhez. A hátsó ajtó szerencsére nyitva volt. Hevesen nyitottam ki az ajtót, méghozzá annyira, hogy szinte beestem rajta. Az ott lévő felfordulásra eltátottam a számat hiszen a nagyapám rendszerető volt, de most mindenütt faforgács, szögek és félbehagyott munkák voltak.

- Mégis mi történt itt?!