Szívtelen

Prológus

2014

- Mocskos ribanc! – kiáltotta, miközben lendített egyet jobb kezén és teljes erőből pofon vágott: - Mondtam, hogy takaríts ki, mire hazaérek! - kiáltotta, én pedig hátráltam egy lépést, félve a következő megmozdulásától. Úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy menekülni próbálok, mert ökölbe szorította a kezét, olyan erősen, hogy az ujjai már elfehéredtek. 

Elfordultam, és a bejárati ajtó felé siettem, hátha sikerül elmenekülnöm, de nem voltam elég gyors, mert a hajamnál fogva sikerült vissza rántania. Szorosan lehunytam a szemem, és abban a pillanatban érkezett a következő ütés. Nem volt váratlan, de olyan erő volt benne, rögtön a földre estem. A bal kezemmel megtámasztottam magam, míg a jobb kezemet egyszerre az arcomhoz kaptam. Sziszegtem a fájdalomtól, éreztem, hogy vér lassan folyni kezd a felszakadt sebekből, amiknek nem volt lehetősége begyógyulni a rövid idő alatt, míg ő dolgozott. Annyira az arcomra összpontosítottam, hogy csak percekkel később vettem észre a tenyerembe mélyedő üvegszilánkokat.

Igyekezve nem törődni a fájdalommal, ami az egész testemet átjárta, hátrálni kezdtem a szilánkos talajon, ahogy ő, fölém tornyosult és egyre közelebb lépett. A hátam a hideg falnak ütközött, már nem volt hová meneküljek. Figyeltem, ahogy nagyot kortyol a kezében tartott sörös üvegből, majd miután látta, hogy az kifogyott, idegesen felém hajította. Az üveg mellettem csattant a falon, a mellkasom magasságában, és éreztem, ahogy valami éles az oldalamba fúródik, a lélegzetem szinte megakadt a hirtelen fájdalom következtében. 

Hevesen vert a szívem.

Látva, hogy nem fogok tudni elfutni onnan, vagy egyáltalán mozogni, elindult a konyha felé, hogy újabb sört hozzon magának. Ez volt az egyetlen dolog, ami nélkül nem tudott élni, meg persze az életem megkeserítése nélkül. 

Kihasználva az alkalmat, összegyűjtöttem minden erőmet, hogy kihalásszam a zsebemből a telefont. Szerencsére jobban érdekelte az, hogy megverjen, mint bármi más a világon, így nem vette észre korábban, hogy egy, már nem működő telefont adtam neki oda a másik helyett. Remegő kézzel pötyögtem be a rendőrség számár, majd tárcsáztam.

Hallottam, hogy a vonal másik végén beleszólnak, de már nem volt időm bármit is mondani, mert a léptei közeledtek. A készüléket gyorsan magam mögé rejtettem, hogy véletlenül se láthassa meg.

- Szánalmas, semmire kellő kurva. - morogta ahogy mellém ért, miközben belerúgott az oldalamba, én pedig csak reménykedtem abban, hogy a telefon túlsó végén lévő ember veszi az adást és még nem tette le a telefont: - Nézz rám, ha hozzád beszélek! – folytatta, majd újra belém rúgott, ezúttal kicsit feljebb, a mellkasom vonalában. 

Felordítottam a fájdalomtól, a bal oldalam élesen szúrt a benne lévő üvegszilánkoktól, amik a rúgásnak köszönhetően egyre mélyebben a vájódtak bele a húsomba.

Ha akarnék, se tudnék felkelni, vagy ránézni, de ezt nem mondtam neki. Teljesen elveszítettem az irányítást a testem felett. Nem tudtam, csak kapkodtam a levegőt, ami úgy tűnt, hogy egyre nehezebben megy. A tüdőm egyre csak nehezedett, és éreztem, hogy valami meleg folyik végig a bal oldalamon. Ott, ahol az üvegszilánk belém állt. Körülöttem minden halványulni kezdett, a kiabálásokat suttogás váltotta fel, miközben a szemhéjam egyre csak nehezedett, de tudtam, hogy nem szabad lehunynom a szemem. 

Ébren kell, hogy maradjak.

A szemem sarkából láttam, ahogy piros és kék villogó fények jelennek meg a ház előtt.

- Te hívtad a rendőröket? – térdelt le mellém, majd megragadta egyik kezével a nyakamat, míg a másikkal a pólómat, miközben egyre jobban szorított a fogásán. Éreztem, ahogy az arcom vörösödni kezdd az oxigén-hiánytól, levegőért kapkodtam, miközben minden maradék erőmet összegyűjtve próbáltam a két kezemmel gyengíteni a szorításán, de már nem volt sok erőm: - Válaszolj! Te hívtad a rendőröket? – kérdezte újra, kicsit lazítva a torkomon lévő szorításon, miközben felhúzott álló helyzetbe és a falnak csapott, de már nem volt másra ideje, mert a bejárati ajtó hirtelen kivágódott és fegyveresek jelentek meg.

- Kezeket fel! – szegezte rá az egyik rendőr a fegyvert, míg a másik a háta mögé ment és lerángatta őt rólam, majd a földre teperte és megbilincselte, miközben sorolta a jogait. Valaki letérdelt mellém és kérdezgetni kezdett, de nem tudtam semmit sem válaszolni. Felszisszentem, miközben éreztem, hogy húzzák ki belém vájódó a szilánk darabokat, próbálva elállítani a vérzést.

Figyeltem, ahogy az apámat bilincsben kivonszolják az otthonomból. Onnan, ahol leéltem az eddigi életemet. Abból az otthonból, ami az elmúlt években inkább ért fel a pokollal. 

Dohos, koszos, állott szagú. 

Véreres, gyűlölettel teli szemekkel nézett rám, miközben hangosan átkozódott és szidott. Még akkor sem fordította el a tekintetét, amikor már a fal takarásától nem láthatott engem. 

- Nagyon sok vért vesztett, azonnal kórházba kell szállítani! – kiáltotta valaki.

Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, aztán a látásom homályosodni kezdett, végül pedig körülöttem mindent elnyelt a sötétség.