Szívtelen

19.

Megcsókoltam.

Abban a pillanatban, hogy ajkaink összeértek, mintha valami megrázta volna a testemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem képzeltem el ezt a pillanatot, viszont az igazság az, hogy ez a csók minden képzeletemet felülmúlta. 

Ajka puha volt, a csók pedig gyengéd, féltő, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnénk. És talán ez így is volt, mert bár nem akartam beismerni, legbelül tudtam, hogy amint valamelyikünk elhúzódik, minden, ami eddig történt, megsemmisül. Mint egy üveg, szilánkokra törik, és darabjait lehetetlen lesz összerakni. 

S ahogy ez a gondolat végigfutott a fejemben, Chloe megszakította a csókot. Arca kipirosodott, és biztos vagyok abban, hogy az enyém sem néz ki másképp. Kissé zihálva vette a levegőt, végül kinyitotta eddig lehunyva tartott szemeit, és rögtön visszatért a valóságba. Két lépést hátra lépett tőlem: - N-nem, ezt nem lehet. - mondta gyorsan, védekezőn.

Igazam volt. Ennél nagyobb hülyeséget nem igazán tehettem volna: - S-sajnálom, én... - kezdtem pánikolni, miután a tekintetem találkozott az övével. Ijedt volt, és talán mérges, de mintha nem rám lett volna az, hanem saját magára: - Fogalmam sincs mi ütött belém. Ne haragudj. - folytattam. 

Idegesen a hajába túrt, majd körbe nézett a teremben, tekintete megállapodott az ajtón, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy az zárva van, aztán újra felém pillantott: - Mit képzelsz magadról? - csattant. 

- Már mondtam, hogy sajnálom! - szóltam élesen: - Csak egy csók volt. - tettem hozzá, meghazudtolva magamat. Hiszen ez sokkal több volt annál. Legalábbis nekem.

- A sajnálat ide nem elég, a tanárod vagyok! Csak egy csók? - folytatta: - Ez...ha ez valaha kiderül, az életemnek lőttek. 

- Mi? - néztem rá: - Chloe, ez nem...

- Menj el, Jaime. - szólt rám mérgesen. 

- Chloe...

- A nevem Ms. Remis. - javított ki: - Most pedig menj. - fordult el tőlem. 

- Csak hallgass meg. Kérlek. - kérleltem. 

- Azt mondtam, tűnés! - csattant.

Úgy döntöttem nem ellenkezek, mert úgy tűnt, ő már elmondott mindent, amit elszeretett volna, ha maradnék, csak rontanék a helyzeten. Ezért csak összeszedtem a cuccom, és kisétáltam a teremből. Még volt bő tíz perc az utolsó óra végéig, ezért úgy döntöttem, hogy leülök az iskola előtti lépcsőre, és ott várom meg Lily-t, bár őszintén, egyre inkább nem volt kedvem az esti bulihoz. 

Leültem a lépcső árnyékosabb felére, hogy minél jobban elkerüljem a nap amúgy is égető sugarait. Egy részem szeretett volna visszamenni az időben, hogy meg nem történté tegyem a csókot, viszont a nagyobb részemnek ez még csak eszébe sem jutna. Ha ez az egy csók volt az, amit kaphattam tőle, semmi más, akkor is bűntudat és megbánás nélkül maradok, mert tudom, hogy legalább ennyit kaptam ettől a csodálatos nőtől. Még ha nem is tartott sokáig a pillanat. 

- Nem késtél. - lépett mellém Lily vigyorogva. Úgy tűnik, amikor az ember nem akarná, túl gyorsan megy az idő, mert észre sem vettem a mögöttem lévő épületből kihallatszódó csengőszót. 

- Mondtam, hogy nem fogok! - érveltem, majd felé nyújtottam a kezemet, amit rögtön elfogadott, és minden további nélkül felhúzott a lépcsőről. 

- Akkor mehetünk? - kérdezte izgatottan. 

Apró mosolyt erőltettem az ajkamra, és így feleltem: - Mehetünk.