Szívtelen

25.

Nem tudom mikor aludhattam el. Annak ellenére, hogy jobban kezeltem a helyzetet, mint első alkalommal, teljesen kimerültem a gondolkodásban, de főként a sírásban. Talán ez kellett ahhoz, hogy végre tudjak aludni egy kicsit, mert az elmúlt pár napban küszködtem vele, főként az álmok miatt. 

Akkor ébredtem meg, amikor az ágyam egyik fele besüppedt valaki alatt, majd egy kar átkarolt, és fejét a vállamba temetve mormolt valamit, amit első alkalommal nem sikerült megértenem, de minél többször elismételte, annál inkább kivirágozódott, hogy pontosan mit is mondd: - Sajnálom. - mormolta újra. 

Lily parfümjének illata lepte el a levegőt, és bármilyen erős késztetést is éreztem arra, hogy újból sírni kezdjek, nem akartam gyengének tűnni. Lehunyva tartottam a szemem, és vártam, hogy a sírás ingere kicsit lecsillapodjon, mielőtt átfordultam a másik oldalamra, hogy szembe nézzek a legjobb barátommal. 

Mikor tekintetünk találkozott, az övében csak megbánást, és szomorúságot láttam. Szeme csillogott a könnyektől, de biztosan jobban festett, mint én. Nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, milyen káosz lehetek. 

- Sajnálom. - ismételte el újból, most már nem mormogva. 

- Én is sajnálom. - szipogtam, mert az érzéseknek nem lehet parancsolni, így csak-csak könnybe lábadt a szemem, amiket sietve megdörzsöltem a szabad kezemmel, és vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. 

A tekintetem újból homályosodni kezdett, ezért hamar megdörzsöltem a szemem, Lily pedig lazított eddigi szorításán, és lassan felült az ágyon, elmerülve a gondolataiban. Követtem a példáját, és csendben felültem mellé. Arra gondoltam, hogy megtöröm a csendet, és elkezdem mondani, ami a szívemet nyomja, de beelőzött: - Rossz barát vagyok. - kezdte. 

- Mi? Dehogy is vagy... - szakítottam félbe, mert ennél nagyobb hülyeséget még nem hallottam. 

- De igen. - nézett rám sebezhetőn: - Én rángattalak el magammal abba a buliba, és megígértem, hogy veled maradok, mégsem tettem. - újból közbe szerettem volna vágni, amikor felemelte a kezét, hogy megállítson, és így folytatta: - Nem tudom, miért, de ilyenkor mindig mintha teljesen átkapcsolna az agyam, és csak gondolkodás nélkül visz előre a lábam. Amikor megláttam, hogy üzentél, teljesen pánikba estem, mert ismeretlen környéken voltunk, és az éjszaka közepén döntöttél úgy, hogy elindult egyedül, azért, mert csak magammal foglalkoztam. Azon pörgött az agyam, hogy mi van ha bajod esett, rosszul lettél, vagy valami részeg idióta zaklatni kezdett... - vett egy mély levegőt, a hangja remegett: - Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha történt volna veled valami. 

Mostanra már újból könnyek folytak le az arcomon, pedig azt hittem, ennyi sírás után már kiszáradtak a könnycsatornáim. 

- Tudom, hogy ma sem viselkedtem úgy, hogy kellett volna. Csak féltem a szemedbe nézni. Nem akartam, hogy a beszélgetésünkből újabb vita legyen, és a végén csak még nagyobb gödröt ássak magamnak. Féltem, hogy nem bocsátasz meg. - folytatta. 

- Lily... - ültem hozzá közelebb: - Nézz rám. - kértem, mert egész eddig mindenre nézett, csak rám nem. Végül lassan felemelte a fejét, és felém fordította a tekintetét. Ekkor folytattam: - Te vagy a legjobb barátom. Soha, ismétlem, soha nem kell félned attól, hogy nem bocsátok meg. Már rég óta nem haragszom, inkább szomorú voltam, amiért kerültél, ahelyett, hogy beszéltünk volna. Hosszú hetem volt, jól jött volna a legjobb barátom támogatása. 

- Saj...

- Eszedbe se jusson még egyszer bocsánatot kérni. - tekertem a fejem kuncogva, mire Lily is elengedett egy apró mosolyt: - Nem kellett volna elmennem egyedül, abban igazad van. Viszont, szeretném ha az eszedbe vésnéd, hogy ha történt is volna valami, az biztosan nem a te hibád. Csak is az enyém. Világos? 

Kicsit hezitált, de látva a tekintetemben, hogy vitatkozni felesleges lesz ez ügyben, lassan bólintott, a következő pillanatban pedig szinte rám vetette magát, és szorosan átölelt. Szinte azonnal viszonoztam az ölelését, már hiányzott a legjobb barátom. 

- Hiányoztál. - mormolta.

- Te is hiányoztál Lils. - feleltem, majd mikor elhúzódott, így folytattam: - Hogy jutottál be? - kérdeztem.

Szívből felnevetett, majd így felelt: - A nagynénéd engedett be. 

Erre elkerekedett a szemem: - Már ennyi az idő? Jó sokat aludtam. - tettem hozzá. 

- Bizony. - bólintott: - Én is furcsálltam, mert nem szoktál nappal aludni. Történt valami? - kérdezte, szemében aggodalom csillogott. 

Itt volt a lehetőség, hogy szóljak valakinek az üzenetekről. Hogy levegyek egy kis terhet a vállamról, és megosszam a félelmeimet, mert őszintén? Legbelül remegtem, akárhányszor eszembe jutott az üzenet, vagy bármi, ami azzal az emberrel kapcsolatos, aki az apámnak nevezi magát mindazok után, amit velem tett. 

El szerettem volna mondani, de nem voltam rá képes. Nem akartam, hogy még jobban aggódjon értem, vagy hogy úgy érezze, mindig mellettem kell lennie, hogy megvédjen, vagy segítsen ha baj van. Ehelyett elhessegettem ezeket a gondolatokat, és csak ennyit mondtam: - Nem nagyon aludtam a héten. Sok a gondolkodni való. 

- Hallgatlak. - vágta rá rögtön, majd az ágyam fejtámlájának dőlt, és várakozva nézett rám. 

Lemásztam az ágyról, és így szóltam: - Rendbe teszem a fejemet, mert totális káosz lehet, ahogyan most kinézek, és utána elmesélem. - mondtam, mire csak bólintott, én pedig a fürdő felé vettem az irányt. 

Nem fogok hazudni, amikor a tükörbe néztem az volt az első gondolatom, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi. Megmostam az arcomat, hogy kicsit felfrissítsem magam, majd mikor már kezdtem emberien kinézni, visszasétáltam a szobába elfoglaltam a helyemet, és mesélni kezdtem arról, hogy mik Rose néni elképzelései számomra a jövőben, mik az én elképzeléseim, és milyen lehetőséget kaptam az iskolától. Amikor megemlítettem a pályázatot, felcsillant a szeme és érdeklődve hallgatta, hogy ez pontosan miről szól, és miért érdemes elindulni rajta, viszont összeráncolta a homlokát abban a pillanatban, hogy említettem, nem tudom képes lennék-e rá. 

- Persze, hogy képes vagy rá. - vágta rá abban a pillanatban, ahogy a negatív gondolatok elhagyták a számat. 

Felsóhajtottam: - De nem egyszerű a témája. Nem tudom, hogy képes lennék-e megosztani a zsűrivel, és azzal a sok emberrel mindazt, ami miatt gyenge vagyok. 

- Ami veled történt, az csak erősebbé tett, nem pedig gyengített rajtad. - felelte: - Kreatív vagy, és tudom, hogy el tudsz mesélni egy történetet egy képben úgy, hogy ne kelljen lefestened minden apró eseményt részletesen, kép kockázva.  

- És ha nem? - kérdeztem félve. 

- Olyan nincs. - tekerte a fejét: - Szerintem meg kellene próbálnod. Tehetséges vagy, és nem kis esélyed van nyerni. Ha pedig mégsem te lennél a győztes, legalább megpróbáltad. Úgyis minden úgy fog alakulni, ahogy annak lennie kell. 

Vettem egy mély levegőt, szavai újra és újra átfutottak az agyamon, végül bólintottam: - Oké, megpróbálom. 

Büszkén elmosolyodott, én pedig azt hittem, hogy valami nyálas, túlságosan is érzelgős dolog fogja elhagyni a száját következő alkalommal, viszont tévedtem, mert csak ennyit mondott: - Nem eszünk valamit? Éhen halok. - majd feltápászkodott az ágyról, és válaszra sem várva elindult lefelé, úgy mint aki otthon van. 

Nevetve követtem, miközben melegség járt át belülről. Már hiányzott ez az idióta.