Szívtelen

17.

- Úgy néz ki, minden rendben van. - mondta Dr. Bay, miközben letette a sztetoszkópját az asztalra, majd váltott pár szót az asszisztensével. 

- Már amennyire rendben lehet. - tettem hozzá.

Dr. Bay gyengéden megrázta a fejét: - Csak a pozitív gondolatok, Jaime. Te is tudod, hogy ha pesszimista oldalad nem fogja bevonzani a jó dolgokat. 

- Én is mindig ezt mondom neki, Dr. Bay, de látja, nem sokat használ. - felelte az ágy melletti székről Rose néni, aki csak úgy, mint minden alkalommal, most is ragaszkodott ahhoz, hogy elkísér: - Semmi sem bírja jobb belátásra. 

- Inkább tartom magam realistának, mint pesszimistának, de köszönöm. - vágtam rá. 

Rose néni szúrós pillantást vetett felém, majd megadón felsóhajtott: - Szóval, akkor nem kell számítani műtétre a közel jövőben? 

-Remélhetőleg nem. - felelte: - Jaime, továbbra is tartsd magad az eddig megszokott rutinhoz. Gyógyszerek minden reggel, kerüld a nehéz ételeket, és...

- ... és a túlzott, vagy megterhelő mozgást, valamint az alkoholt, és koffeint. - fejeztem be helyette: - Tudom. Már vagy egy milliárdszor átrágtuk magunkat ezeken. - forgattam a szemem. 

- Soha nem árt egy kis emlékeztető. - mosolygott Dr. Bay: - Valami kérés - kérdés esetleg, mielőtt utadra engedlek? 

- Nincs. - feleltem, mire a nagynéném is egyetértően bólintott. 

- Remek! Akkor találkozunk jövő hónapban, és ha addig is bármi felmerülne, rosszul vagy szokatlanul érzed magad, akkor mindenképp gyere, kérlek. 

- Rendben. - bólintottam, majd gyors elköszönés után elhagytuk a rendelőt. Ahogy kiléptünk a kórház épületéből, vettem egy mély levegőt, majd megkönnyebbülten így szóltam: - Végre. Utálom a kórházakat. 

Rose néni halkan felnevetett: - Tudom, drágám. -  mondta, miközben a parkoló felé indultunk. 

Miközben a betonon lépdeltünk, megfordult egy gondolat a fejemben, ezért megtörve az addig ránk telepedő csendet, így szóltam: - Köszönöm. 

A nagynéném kíváncsian pillantott rám: - Mit köszönsz? - kérdezte végül. 

- Hogy eljöttél velem. - feleltem halvány mosollyal az arcomon. Bár soha nem mondta, de tudom, hogy nem könnyű neki itt lenni, és azt hallgatni, hogy éppen mennyit romlott, vagy nem romlott az állapotom, mégis minden egyes kivizsgálásra elkísér, én pedig nem is lehetnék hálásabb. A legkevesebb, hogy megköszönöm. 

- Ugyan Jaime. Tudod, hogy nem hagynám, hogy egyedül gyere. - válaszolt, majd előkereste az autó kulcsát, és kinyitotta azt.

- Tudom. - feleltem, miközben beszálltunk: - Értékelem. Csak tudom, hogy ez neked sem könnyű, és régebben nem kaptam ennyi támogatást. - tettem hozzá halkan.

Rose néni beindította a kocsit, majd megfogta a kezemet, és nyugtatóan megszorította: - Soha nem fogom hagyni, hogy egyedül legyél, Jaime. Én mindig itt leszek neked. - mondta, majd elhúzta a kezét, és elindultunk. 

- Muszáj iskolába mennem? - kérdeztem, reménykedve abban, hogy válaszul egy nemet kapok. 

- Igen. - felelte: - Elégedj meg azzal, hogy az első két órádról lemaradtál. - tette hozzá.

Meg kellene elégednem azzal, hogy lemaradtam az egyetlen óráról, amit a világért ki nem hagynék? Ki van zárva. De persze ezt nem mondhattam hangosan. Ehelyett inkább bosszúsan felnyögtem, majd megvonva a vállamat így szóltam: - Azért egy próbát megért.