Szívtelen

1.

2021

A nap szépen lassan jött fel az égen, ezzel jelezve az újabb reggel kezdetét. Madarak csiripeltek és repkedtek fel-alá, miközben a környező utcákban is egyre nagyobb lett a mozgolódás, az emberek kikeltek az ágyból és neki láttak a hétköznapi teendőknek. A háztetőn ülve mély lélegzetet vettem, és minden erőmmel azon voltam, hogy élvezzem, az engem körülvevő, csendet és nyugalmat, amíg az tart, ugyanis nem sokára kezdetét veszi az utolsó tanévem a gimnáziumban.

Mereven bámultam magam elé, figyeltem az elröppenő madarakat, azt, ahogyan a közeli tavon megtörik a még nem annyira erőteljes nap fénye. Megragadtam a mellettem pihenő rajzfüzetet, amit pont az ilyen esetekre tartogatok magamnál. Szeretem megragadni azokat a ritka pillanatokat, amiket nem mindenki él át teljes odafigyeléssel, beleadással. A nap minden egyes reggel felkel, és mi úgy teszünk, mintha ez nem számítana, hiszen a következő napon ugyan ez meg fog történni. Abba viszont csak kevesen gondolnak bele, hogy lesz majd olyan alkalom, amikor már nem lesz szerencsénk megtapasztalni a szépségét.

Elárulok nektek valamit, ha esetleg még nem tudtátok volna: Az élet kiszámíthatatlan, és akkor csap tarkón a legerősebben, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Lassan kezdett kikörvonalazódni a kép a füzetemben, egész jól haladtam vele. Mindig oda figyelek a részletességre, hogy csak a rajzra tekintve újra lehessen élni a pillanatot, egy emléket. Ez olyan nekem, mint másnak egy napló, amiben leírja a napjainak történéseit, vagy legféltettebb titkait. Csak én vizuális típus vagyok. Éppen kezdtem volna bele a rajz színezésébe, amikor bentről kiáltást hallottam. Normál esetben nem foglalkoztatott volna a dolog, de tudtam, hogy Rose néni nem szereti, ha ignorálom, úgyhogy egy sóhajt követően becsuktam a füzetemet, majd felkeltem a tetőn kialakított kis ülő részemről, és visszamásztam a nyitott ablakon a szobámba. A parketta nagyot huppant a talpam alatt, a kezemben levő füzetet a közeli ágyra dobtam, majd becsuktam magam mögött az ablakot, amikor újabb kiáltás hallatszott: - Jamie! Lassan indulni kell.

- Jövök! – kiáltottam vissza, mit sem törődve az idővel, hanyagul a táskámba szórtam a rajzfüzetet, még egyszer körbe néztem a szobában, majd leindultam a lépcsőn.

Rose néni a lépcső alján várakozott, és türelmetlenül topogott a lábával. Szőkés barna haját kontyba kötötte, már az irodai öltözéke volt rajta, ebből tudtam, hogy már készen áll az indulásra és csak arra várt, hogy megjelenjek végre. Minden második pillanatban az órájára nézett. Amikor meghallotta a lépteimet, hamar felkapta tekintetét: - Végre! Ha így folytatod, el fogunk késni. – felelte: - Mindketten.

- Nyugalom Rose néni. – mosolyogtam, majd lelépve az utolsó lépcsőfokról megálltam mellette, és nyomtam egy puszit az arcára: - Jó reggelt.

A teste ellazult, és gyengéd mosollyal nézett rám: - Jó reggelt. – simította végig a karomat, majd hátrébb lépett: - Nyomás a konyhába. – biccentett az említett helyiség felé.

- Már megyek is. – sóhajtottam fel, elindulva az említett helyiség irányába.

Rose néni végig mögöttem lépdelt, majd leült a konyhapulthoz, és kezébe vette a bögréjét, kortyolva egyet a még meleg kávéból. Én a hűtőszekrényhez léptem, majd kinyitva az ajtaját kivettem egy üveg vizet magamnak, illetve az ajtajában pihenő tartót, amely napra lebontva tartalmazza azokat a bogyókat, amik még egyelőre életben tartanak. Leültem egy székre Rose néni mellé, majd sorba bevettem a gyógyszereket a víz kíséretében.

- Kész vagy? – pillantott rám fél szemmel, pont, amikor bezártam a dobozt.

- Igen. – bólintottam keserűen. Az ember azt hinné, hét év alatt megszokja ezt a sok szemetet...