Szívtelen

41.

A szobámban álltam a tükör előtt, miközben már vagy tizedik alkalommal igazítottam meg magamon újra a talárt. 

Hosszú heteket tudhatok magam mögött. A műtétek után még több, mint egy hetet bent kellett maradjak a kórházban, hogy megfigyeljenek, amiben az egyetlen jó dolog az volt, hogy Chloe napi szinten meglátogatott, és ott maradt, amíg csak tudott. A dolgok csak azután váltak igazán nehézzé, hogy kiengedtek, ugyanis az év végi hajrában hiányoztam, ami azt jelentette, hogy az utolsó héten kellett bepótolnom az összes vizsgámat, ami alapból nem lett volna lehetséges, de az igazgató megelőlegezte a lehetőséget a helyzetemre tekintettel. A környezetemben mindenki próbált segíteni valahogy, hogy véghez vigyem a lehetetlent, és még magamat is megleptem vele, de sikerült. 

Ma el fogok ballagni a gimiből. 

Számos pozitív és negatív pillanatot éltem meg ez idő alatt, viszont az utolsó évem rátesz vagy tíz lapáttal az eddigiekre. Idegesen az ajkamba haraptam, miközben próbáltam lenyugtatni magamat és a gyomorgörcsöt, ami egyre csak erősödött, ahogy telt az idő. 

A tükör bámulásából és a gondolataimba merülésből a telefonom csörgése szakított ki. Az ágyhoz sétáltam, ahol a telefonom hanyagul, képernyővel lefelé feküdt, csak úgy, ahogy órákkal ezelőtt hagytam. A képernyőn Chloe neve villant fel. 

- Haló. - szóltam bele, miután vettem egy mély levegőt. 

- Szia. - köszönt gyengéden: - Csak gondoltam felhívlak, és megkérdezem, hogy vagy? - már a hangja segített egy kicsit megnyugodni.

- Őszintén? - nevettem fel idegesen, mire válaszul csak egy halk, beleegyező hümmögést kaptam: - Meg vagyok rémülve.

- Én is. - érkezett a válasz egy pillanatnyi szünetet követően.

- Te miért? - értetlenkedtem. 

- Csak attól félek, hogy még a saját ballagásodról is el fogsz késni. - érkezett a frappáns válasz, mire hangosan nevetni kezdtem. 

- Szóval ez a valódi oka annak, hogy hívtál. - mosolyogtam. 

- Persze. - felelte rögtön: - Nem hagyhatom, hogy az egyik leglustább diákom kihagyja a legfontosabb napot az évben. - értett egyet. 

- Leglustább? - háborodtam fel: - Én nem ezzel a jelzővel illetném magam. Mondjuk legyen inkább legszexibb, legviccesebb...

- Ki ne hagyd az egoistát. - vágott közbe.

- Nem vagyok egoista. - feleltem: - Csak tisztában vagyok saját magammal és a képességeimmel. - tettem hozzá játékosan. 

- Néha elgondolkodom azon, hogy mit követtem el, amiért veled sújt le rám a sors. - felelte frappánsan.

- Valamit nagyon jól csinálhattál. Engem nem érdemel meg mindenki. - játszadoztam tovább. 

Felhorkant: - Hát persze, hogy nem. 

Aztán minden elhalkult, és bár Chloe nem láthatta hálás mosoly kúszott az ajkamra mikor így folytattam: - Köszönöm. - ő pedig pontosan tudta, hogy mire gondolok. 

Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, és csupán pár mondattal képes volt elterelni a figyelmemet arról, ami rám vár, pedig nem kérte rá senki. Ő mégis megtette, mert - bár nem mondja - szeretné, ha minden rendben lenne, és erre a napra is úgy tekintenék mint az összes többire azzal a kivétellel, hogy ez a nap valaminek a lezárása. Egy hosszú, kalandokkal és kihívásokkal teli korszak lezárása, amit pozitívan kell megélni, mert ha egy szakasz lezáródik, az mindig egy új út megnyílásához vezet, és ha őszinte szeretnék lenni magammal, mindennél jobban várom, hogy mit tartogat nekem a jövő.