Szívtelen

3.

Egy hét telt el az ominózus szeptember elseje óta. Amióta utolsó órán meglátogattam, Ms. Remis úgy tesz, mintha nem is léteznék. Legalábbis az órákon. Tanórán kívül pedig sajnálatomra nem sikerült találkoznom vele.

Valamiért szeretném jobban megismerni. Az egész olyan érzés, mintha a testem tele lenne mágnesekkel, és folyamatosan felé vonzanának.

Az elmúlt héten igyekeztem jobb diák lenni, mint eddig valaha életem során. Mindig időben odaértem az óráira, néha-néha még oda is figyeltem, bár semmit nem írtam le abból, amit mondott. 

Sokkal jobban lekötött ő maga, mint a tananyag. 

Miután Rose néni kitett az iskola előtt, fáradtan ballagtam az épület felé. Hosszú éjszakám volt. Vannak olyan esték, amikor probléma nélkül el tudok aludni, viszont van a másik véglet, ahol egész éjszaka forgolódom, és próbálom megállítani, az agyam ellepő gondolatokat. Már nem is emlékszem arra, hogy mikor aludtam ki magam utoljára.

Lehunyt szemmel a hideg szekrénynek dőltem.

- Jó reggelt Jaime. – szakított ki a gondolataimból egy ismerős hang.

Lassan kinyitottam a szemem. Ekkor pillantottam meg Mackenzie-t, aki fülig érő mosollyal az arcán állt meg mellettem: - Szia Kenzie. – köszöntöttem, amit egy apró ásítás követett.

- Fáradtnak tűnsz, minden rendben? – kérdezte aggodalommal az arcán, miközben fürkésző tekintettel nézett engem.

Elmosolyodtam: - Igen, csak keveset aludtam.

- Ó. – bólintott megértőn: - Szóval, ha jól tudom kalkulus az első órád?

- Igen. – bólintottam, miközben ellöktem magam a szekrénytől. Ha már szóba jött, lassan meg kellene indulni, mert el fogok késni.

- Ó, szuper. – kiáltott fel megkönnyebbülten: - Fel kellett vennem egy plusz tárgyat az egyetemi jelentkezés végett, és reménykedtem, hogy lesz valaki ismerős. – mondta izgatottan.

Felkuncogtam az izgatottságán: - Kétlem, hogy te nem ismernéd az osztály legalább háromnegyedét, de rendben.

Szórakozottan vállon csapott, majd így szólt: - Menni kellene.

Egyetértőn bólintottam, és elindultunk az osztály felé, amikor megszólalt a csengő: - A francba. – mormoltam magamban, de nem elég halkan.

- Csak egy-két percet fogunk késni. – nyugtatott: - Azt hittem, téged az ilyesmi nem szokott érdekelni.

Egy pillanatra csendben maradtam, aztán így feleltem: - Nem is érdekel. De idén szeretném oda tenni magam. – feleltem. Még csak nem is hazudtam.

Meglepetten nézett rám, de nem szólt semmit, mert megérkeztünk a kalkulus órára. Idegesen az ajkamba haraptam, ahogy Mackenzie-vel egymás mellett álltunk, és bekopogtam az ajtón.

Úgy érzem magam, mint az első napon. Újra magas sarkú koppanása hallatszott a régi padlón, majd kinyílódott az ajtó. Ms. Remis unott tekintettel nézett rám, majd a mellettem álló Mackenzie-re pillantott.

- Elnézést a késésért tanárnő. – felelte Mackenzie, arcán gyengéd, bocsánatkérő mosollyal, aminek senki nem tudott ellenállni, akinek van szíve.

Ms. Remis bólintott: - Többet ne forduljon elő. – majd beengedett minket, én pedig megkönnyebbülten elindultam a helyem felé, de mielőtt leültem volna a helyemre, folytatta: - Ms. Logan. Önnel találkozunk a büntetés során.

- De... - kezdtem mentegetőzni, mire olyan éles pillantást vetett rám, hogy inkább elhallgattam.

Csak nem sikerült megúszni, viszont egy hete ez volt az első alkalom, hogy mondott nekem bármit is, amit egy részben sikernek könyvelek el. Plusz, több időt tölthetek el vele a későbbiekben.