Szívtelen

37.

Chloe PoV

Lassan fél nap telt el az eset óta. A nap már felkelőben volt, a kórházi szoba ablakain lévő függönyök résein szűrődött csak be a fénye éppen csak annyira, hogy ne legyen teljesen sötét. A fejemet Jaime ágyának a szélére támasztva aludtam az éjszaka, megtagadva minden utasítást, ami a hazamenetelemről szólt. Eszembe sem jutott itt hagyni Jaime-t még akkor sem, ha a nagynénje a szomszédos szobában feküdt és pihent. 

Szerettem volna mellette lenni. 

Alig fél órával a mentő érkezése után értem ide, de akkor már Jaime rég a műtőben volt. Rose-t agyrázkódással diagnosztizálták és ágynyugalomra utasította az orvos, viszont Jaime helyzete miatt engedélyezte neki, hogy a kórházban maradjon és kapott egy saját szobát. A műtét végén beavatott minket a részletekbe, majd jelezte, hogy még mielőtt visszaviszik Jaime-t a szobába szükséges elvégezniük néhány tesztet a szíve miatt. 

Fáradt sóhajt követően emeletem fel a fejem, majd kiegyenesedtem a széken és nyújtóztam egyet. Nem a legkényelmesebb pozícióban aludtam, minden porcikámon éreztem a fájdalmat, és a zsibbadást. Félre simítottam az arcomra hulló hajszálakat, majd a tekintetemet Jaime alvó alakjára fordítottam. 

Arca sápadt volt, melyet néhány most már összevarrt seb és egy a szeme körüli lila folt takart be nagy részben. Oxigénmaszkon keresztüli légzése lassú és egyenletes volt. A látványtól könny szökött a szemembe.  

- Hogy van? - nézett be a most már nyitott szoba ajtaján Rose. A szeme alatti táskák nagyban árulkodtak arról, hogy neki sem a legnyugodtabb körülmények között telt az éjszakája. 

- Nem volt gond az éjjel. - feleltem fáradtan, miközben a kezemmel sietve töröltem le a kóbor könnycseppeket. 

Közelebb sétált hozzám, majd kezét a vállamra fektette: - Ez jó hír. - felelte halkan.

Válaszul bólintottam, továbbra is Jaime alakját nézve így szóltam: - Csak nem értem, hogy...miért ő? Mindazok után amikkel nap, mint nap megküzd, és amiket túlél jön valaki és ezt teszi vele. Jaime az egyik legjószívűbb, ember akit ismerek, egy légynek sem tudna ártani. Nem ezt érdemli. 

- Tudom drágám. - sóhajtott fel, majd pár lépést hátrálva megfogott egy széket és letette az enyém mellé. Kényelmesen elhelyezkedett rajta, és így folytatta: - A gyerekkora nehéz volt, rengeteg testi és lelki sebet okoztak neki a történtek, ezért amikor az én gondozásom alá került nem volt könnyű dolgom a köré épült falak lebontásával. Féltem attól, hogy nem fog tudni teljes életet élni, hogy nem fogja leküzdeni a démonokat, amik éjt nappallá téve üldözték őt. Viszont bebizonyította, hogy sokkal erősebb, mint azt bárki is gondolta volna róla. 

- A legerősebb. - bólintottam egyetértésben.

Elmosolyodott: - Tudod, amikor megtudtam, hogy igazából hol ismerkedtetek meg ti ketten, kétes érzések támadtak bennem. - szólt mindentudó pillantást vetve rám, mire szégyenkezve lesütöttem a szemem: - Nem kell szégyenkezni Chloe, öreg vagyok, nem hülye. Kitaláltam. - kuncogott: - A lényeg, hogy féltem attól, hogy Jaime-nek bántódása esik, mert láttam a szemében, hogy mennyire kedvel téged, a helyzetetek pedig nem a legkézenfekvőbb. Viszont amikor a születésnapján eljöttél hozzá, és segítettél neki akárcsak egy pillanatra is elfeledni azt a sok szörnyűséget ráébredtem, hogy ez sokkal több, mint azt eleinte gondoltam. Még soha nem láttam ennyire feltétel nélküli, őszinte szeretet, ami a tekintetedből árad, ha Jaime-re nézel.

Arcomra pír kúszott, miközben az ajkamba harapva próbáltam visszafojtani az előtörni készülő könnyeket: - Én n-nem... - mormoltam.

- Talán még nem állsz készen beismerni magadnak, ami nem baj. - vágott közbe: - A tetteid többet mondanak minden szónál. Csak ne várj vele túl sokáig, szeretném megélni az egyetlen unokahúgom esküvőjét. - tette hozzá játékos vigyorral az arcán.