Szívtelen

8.

Chloe POV

- Nem tudtam, hogy tudsz rajzolni. – pillantottam az előtte heverő füzetre.

Elmosolyodott: - Most már tudod. – majd újra a rajzra pillantva felsóhajtott. Egy rövid ideig félőn nézett rám, majd folytatta: - Hogy tetszik?

Nem feleltem, inkább tovább tanulmányoztam az képet. Normál esetben ezek az emberek bárkit ábrázolhatnának, viszont az egész úgy lett megrajzolva, hogy tudtam, sokkal többről szól, mint két ölelkező ember. Nem szoktam turkálni mások életében, de egy részem rá akart kérdezni. Viszont, mielőtt megtehettem volna, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a beteg ellátó központ száma jelent meg. Kellemetlen érzés futott végig rajtam, tudván, hogy csak akkor hívnak, ha valami baj van.

- Igen, tessék? – szóltam bele félve.

- Ms. Chloe Remis-sel beszélek? – kérdezték a vonal túlsó végén, mire egy halk igennel feleltem: - Elnézést a zavarásért. Oliverről lenne szó. A nap folyamán egy új gyermek érkezett intézményünkbe, és a szabadidős tevékenységek során teljesen felborította Oliver napirendjét, aki emiatt dührohamot kapott. – kezdte: - Jelenleg össze van kuporodva a földön, és nem hajlandó senkivel sem beszélni. Szükségünk lenne a segítségére.

- Rendben, már is megyek. – zártam rövidre a beszélgetést, majd sietve felkaptam az asztal mellett heverő táskámat, és elindultam a kijárat felé, teljesen megfeledkezve a még teremben lévő Jaime-ről.

- Chloe, várj. – szólt utánam.

Ez volt az első olyan pillanat, hogy nem volt idegzetem meghallgatni bármit is mondd. Idegesen hátra fordultam: - A nevem Ms. Remis. – szóltam rá élesen, kissé az ajtó irányába pillantva. Nem szerettem volna, ha bárki meghallja, hogy a keresztnevemen szólít: - És most mennem kell. Javaslom, hogy menjen vissza az órájára Ms. Logan. – tettem hozzá, majd választ sem várva tovább indultam.

Hallottam a lépteit magam mögött, de nem adtam neki esélyt arra, hogy utolérjen, csak beszálltam az autóba és elindultam. Bár nem volt messze az intézmény, - alig pár percre az iskolától – az út mégis óra hosszúnak tűnt. Az sem segített a helyzeten, hogy percekbe telt, mire találtam egy üres parkolót.

Amikor beértem az épületbe, rögtön egy ápolóhoz rohantam: - Az előbb telefonáltak, hogy az öcsém rosszul van. – mondtam gyorsan.

- Ms. Remis. – szólt: - Erre, tessék. – indult el a hosszú folyosón, én pedig követtem. Alig léptünk párat, mikor befordult az egyik szobába, és a kanapé mellé mutatott: - Ott van. Próbáltuk megnyugtatni, de nem működött semmi, remél... - nem volt ideje befejezni.

Közelebb sétáltam, akkor pillantottam meg az öcsémet, aki a fal előtt ült, térdeit teljesen a mellkasához húzva, előre-hátra himbálódzott. Fejét, a két térde közé szorította, így nem látta, hogy közeledem. A táskámat letettem a kanapéra, majd leültem mellé a földre, és magamhoz húztam: - Itt vagyok Oli. – mondtam hangosan, hogy meghallja a véget nem érő motyogása közepette: - Minden rendben.

- Chlo... Chlo...

- Igen, itt vagyok. – mormoltam a hajába: - Lazábban, vagy szorosabban? – kérdeztem, utalva az ölelés szorosságára, amikor elkezdte felemelni a fejét, és már nem himbálódzott.

- Szoros. – mormolta, én pedig szó nélkül olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Így maradtunk hosszú ideig, és csak akkor húzódtam el tőle, amikor teljesen lenyugodott. Megpusziltam a homlokát, majd lassan felálltam mellőle, és a várakozó ápoló felé sétáltam.