Szívtelen

13.

Az élet döntések sorozata. Akár egyetlen döntés okozhat hatalmas örömöt, vagy fenekestül forgathatja fel az életünket.

Az ellenkező oldal az, amikor más emberek döntései befolyásolnak minket. Amikor kiszolgáltatott vagy, ez könnyen előfordult. Bizalmatlanságot kelt, ami miatt sokszor úgy érezzük nincs kiút az egyre csak mélyülő gödörből.

Én minden egyes nap így érzek, ezért is jó, ha vannak körülöttünk olyanok, akik segítenek a nehéz helyzetekben.

- Nem hittem volna, hogy hallgatni fogsz rám. - csörtetett be a házba Lily, vad tekintete megállapodott rajtam, majd így folytatta: - Soha nem hallgatsz rám.

Egy sóhajt követően félre tettem a kezemben lévő könyvet a nappaliban levő asztalra, majd így szóltam: - Mit csinálsz itt ilyen későn?

- Hát nem is tudom... - töprengett el a homlokát dörzsölve: - Tudod, csak véletlenül erre jártam, és gondoltam beköszönök.

- Este tízkor? - vontam össze a szemöldököm.

- Igen, este tízkor. - gúnyolódott, majd leült mellém a kanapéra: - Miért nem meséltél a randidról?

- Mert nem nagy ügy. - vontam vállat.

Felhorkant: - Még hogy nem nagy ügy. Hónapok óta mondom, hogy hívd el Mackenzie-t valahova, te pedig ellenkezel, most pedig megteszed, és nem szólsz.

- Tudtam, hogy nagy dobra vered, és amúgy sem volt eltervezett a dolog, csak úgy megtörtént. - sóhajtottam fel.

Szkeptikusan nézett rám, majd kelletlenül megrázta a fejét: - Inkább mesélj, milyen volt?

Az ajkamba haraptam: - Jó?

- Ezt most kérdezed, vagy mondod? - vonta össze a szemöldökét.

- Mondom?

- Valami balul sült el? Nem tetszett neki a hely, ahova mentetek? Meg akartad csókolni, de elutasított? Kiderült, hogy igazából az FBI-nak dolgozik, és beépített ember, hogy megtaláljon egy régóta keresett drogdílert, ezért nem lehettek együtt, nehogy véletlenül felfedje a kilétét? Vagy...

- Mi?! Dehogy! - szakítottam félbe: - És honnan szedsz ilyen hülyeségeket? - értetlenkedtem.

- Csak találgattam, mivel te... - mutatott rám az ujjával: - ...fiatal hölgy, nem mondtál semmi tartalmasat.

Válaszul a szememet forgattam: - Jól éreztem magam. Mackenzie aranyos lány...

- Most jön a de? - kérdezte Lily, mire válaszul bólintottam.

- De nem éreztem semmit. Beszélgettünk, és bármilyen téma került szóba, soha nem ellenkezett, csak egyetértett. Utálja az ázsiai ételeket, és amikor javasoltam neki, hogy menjünk be a kedvenc helyemre, beleegyezett. Végignéztem, ahogy majd hogy nem öklendezve próbálja lenyelni a sushi-t, csak mert félt, hogy megbánt, ha megmondja, hogy nem szereti. - sóhajtottam fel: - Én bírom őt, tényleg...

- Viszont, neked valaki olyan kell, aki helyre tud tenni, ha hülyeségre készülsz, és a szemedbe mondja, amit gondol. - fejezte be helyettem.

- Pontosan. - bólintottam: - Nem jelent kihívást, nem visz előrébb. Amikor ránézek, csak Mackenzie-t látom, egy közeli barátomat, semmi többet.

Pár pillanatig csend telepedett ránk, mintha Lily próbálná fejben elrendezni mindazt, amit mondani szeretne, végül így szólt: - Miért érzem azt, hogy visszakanyarodtunk Ms. Remis-hez?

Nem szóltam semmit, csak kicsit félve rá pillantottam. Chloe tényleg nagy részét képezi az egésznek, de nem ő tehet arról, hogy nincsenek romantikus érzéseim Kenzie iránt. Viszont jelen pillanatban, nagyobb aggodalmaim is vannak.

- Nem bírod elengedni, ugye? - tette fel a millió dolláros kérdést.

- Nem. - ráztam meg a fejem: - Tudom, hogy alig telt el pár nap, ami nem sok, és hogy a tanáromról van szó...

- Aki nem akar tőled semmit, Jaime. - vágott közbe Lily kissé agresszívan.

- Tudom. - csattantam, majd ráébredve arra, hogy a kiabálással nem haladunk előrébb, vettem egy mély levegőt és így folytattam: - Tudom, oké? Én kelek és fekszek ezzel a ténnyel minden egyes nap. Én bennem erősödik az érzés, hogy a szerelem nem nekem való, mert senkinek nem kellek Lily. Még a saját anyámnak sem kellettem, miért akarna tőlem bármit is ez az elképesztő nő? Akkor sem lenne nála esélyem, ha én lennék az utolsó ember a földön. Senkinek sem kell, egy haldokló szívbeteg tinédzser.

- Jay...

- Mi van, ha igaza volt? - szipogtam.

- Kinek? - kérdezte halkan, kezét nyugtatóan a vállamra téve.

- Az apámnak. - feleltem halkan: - Tudod, amikor be volt állva, és nem tetszett neki valami, mindig rajtam vezette le. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy jelentéktelen vagyok, és senki sem fog szeretni. Egy senki vagyok, és mindenki el fog engem hagyni, úgy ahogy az anyám is tette. Akkor próbáltam ezeket kizárni, viszont mostanában egyre több álmomban megjelenik, újra és újra fel-elevednek az emlékek. Mi van, ha igaza volt?

- Jaime. - ölelt át: - Nincs igaza. Az apád csak egy megkeseredett ember, aki a saját életének kudarcait vetítette ki rád. Egy árva szava sem igaz. Rose szeret téged, és én is szeretlek. Azok, akik elhagytak téged vagy nem akarnak az életed részei lenni, mind idióták, mert te, Jaime Logan, egy elképesztő ember vagy, és minden nap hálát adok az égnek, amiért olyan legjobb barátom van, mint te. - nézett a szemembe.

- Köszönöm. - szipogtam, majd egy erőltetett, kínos nevetést követően letöröltem a könnyeimet, és így szóltam: - Mit fogok mondani Kenzie-nek?

Összepréselte az ajkait: - Az igazat?

Megráztam a fejem: - Nem akarom megbántani.

- Szerintem azzal rosszabb lenne, ha nem mondanád el. - majd hozzátette: - Persze, azt a részt kihagyhatod, hogy oda vagy a tanárodért.

- Na nem mondod? - forgattam a szemem.

- Ezzel mit fogsz tenni?

- Mivel?

- A Ms. Remis-es dologgal. - egészítette ki.

- Mit tennék? - vontam össze a szemöldököm: - Egyértelművé tette, hogy hagyjam békén. Csak még nagyobb hülyét csinálnék magamból.

Felsóhajtott, majd így felelt: - Figyelj, nem vagyok nagy híve ennek az egésznek, mert félek, hogy csak még jobban össze fog törni a szíved, viszont szerintem, nem szabadna annyiban hagynod. Ha nem akar beszélni, akkor vedd rá arra, hogy hallgasson. Köss vele kompromisszumot.

- Mégis hogyan? - horkantam fel.

- Azt nem tudom. - vont vállat: - De abban biztos vagyok, hogy Jaime Logan nem ismer lehetetlent, és ha tényleg kezded megkedvelni, akkor nem szabad hagynod, hogy elússzon a lehetőség, mert - lehet, hogy csak évtizedek múlva - de meg fogod bánni, hogy meg sem próbáltad.

- Kedves, hogy azt hiszed, vannak még évtizedeim. - nevettem fel.

- Jaime! - szólt rám élesen.

Mosolyogva megráztam a fejem, majd hálásan néztem rá: - Te vagy a legjobb barát a világon.

- Még csak most jöttél rá? - hitetlenkedett: - Mindenképp Kenzie-vel beszélj előbb.

- Ez a terv.

-------------------------------

Tényleg ez volt a terv. Bár, kétség nem fér hozzá, hogy elméletben könnyebbnek tűnt, mint gyakorlatban.

Azóta, hogy reggel betettem az iskola épületébe a lábamat, szinte őrültek módjára kerestem Mackenzie-t, annak ellenére, hogy meg nem tudom mondani, mi okból. Azért, hogy elmondjam neki az igazat, vagy mert gyáva vagyok, és inkább bujdosnék előle?

- Hát itt vagy. - zökkentett ki a gondolataimból egy hang.

- Mi a.. - fordultam a hang irányába: - Kenz...a frászt hoztad rám.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. - nézett rám bocsánatkérő szemekkel.

- Semmi gond. - vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam az egyre vadabbul dobogó szívemet: - Beszélni szeretnék veled.

- Szóval, arra gondoltam, hogy... - kezdte el velem egy időben, mire megszólalt a figyelmeztető csengő.

Kapva az alkalmon, még mielőtt bármit is elrontanék, sietősen így szóltam: - Szavad ne feledd. - majd nem várva tovább, elindultam a termek felé.

Hallottam, ahogy tartja velem a lépést, majd ahogy beléptünk az osztályterembe, és elindultam a megszokott helyem felé, megragadta a karomat, és az első padokhoz húzott, majd leültetett maga mellé.

Tágra nyílt szemekkel fordultam felé, és láttam, hogy nem csak én lepődtem meg. Chloe először úgy nézett rám, mintha szellemet látna, majd gúnyos mosolyra húzva a száját felhorkant, miközben köszöntötte a beérkező diákokat. Zavaromban lejjebb csúsztam a székemen, mintha attól kevésbé látna, de persze erre nem volt esély, hiszen előtte ültem.

Kezdetét vette az óra, én pedig nem mondtam ellent magamnak. Chloe sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint az, amit magyarázni próbált. Csak akkor zökkentem ki, amikor Mackenzie gyengéden combon ütött, majd kérdő tekintettel fürkészte az arcomat. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, mit akar, de ez nem volt olyan egyszerű. Állítólag olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. Mindenki előtt tudja, hogy mire gondolok, mint saját magam.

Kenzie matatni kezdett a pad alatt, majd fél kézzel pötyögött valamit a telefonjába, amikor Ms. Remis a tábla felé fordult. Pár másodperc elteltével a telefonom rezgett a zsebemben.

Kenzie: Csak gondoltam szólok, hogy ne bámuld annyira feltűnően Ms. Remis-t, mert a végén a szemeid ki fognak esni a helyéről. – olvastam el az üzenetet, amivel nem is lett volna gond, ha Chloe észre nem veszi, hogy elkerekedett szemmel nézek a pad alá.

- Ms. Logan, lenne szíves elmondani, hogy mi fontosabb, mint rám figyelni? – vonta össze a szemöldökét.

- S-semmi tanárnő. – dadogtam, miközben próbáltam visszacsúsztatni a telefont a zsebembe, abban reménykedve, hogy még nem vette észre.

- Szóval, azért próbálod elrejteni a telefonodat? – kérdezte, szavaiból csöpögő szarkazmussal, majd felém nyújtotta a tenyerét: - Kérem.

- Tanárnő, ez tényleg nem szükséges. – ellenkeztem.

- Gyerünk, Ms. Logan. – szólt rám: - Örüljön, hogy nem olvastatom fel az üzenetet az egész osztály előtt. – tette hozzá úgy, mintha hálásnak kellene lennem.

Sóhajtva, lassan a kezébe tettem a telefont, mire ő azt letette az asztalára, és így szólt: - Ha már az első padba ült, legalább a figyelmével tiszteljen meg. – majd visszafordult a táblához, és folytatta a magyarázást ott, ahol abba hagyta.

Kenzie bocsánatkérőn nézett rá, de nem törődtem vele. Megvártam, míg végre kicsengetnek, majd megálltam a tanári asztalnál: - Ms. Remis. – szóltam.

Chloe éppen a táblát törölte, a hangom hallatán sem fordult felém, inkább befejezte, amit elkezdett. Ez idő alatt már mindenki elhagyta a termet, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőle, én pedig csendben vártam, ami még engem is meglepett, mert valljuk be őszintén, nem vall rám.

Végül letette a szivacsot a helyére, majd rám nézett: - Miben segíthetek?

- A telefonomat szeretném visszakérni. – szóltam, mire válaszul csak felnevetett.

- Nem. – jelentette ki.

- Nem? – néztem rá meglepetten.

- Nem, Jaime. – tekerte meg a fejét: - Ez a büntetésed, amiért nem vagy hajlandó egy szavamra sem odafigyelni. A nap végéig nálam lesz a telefonod, utolsó órában eljöhetsz érte.

- De...

- Bele se kezdj. – vágta rá: - Menj az órádra. – tette hozzá, én pedig vettem egy mély levegőt.

- Vissza kell adnod a telefonomat, Chloe. – mondtam.

- Komolyan, hányszor kell még elmondanom, hogy a nevem Ms. Remis? – hitetlenkedett.

- Legalább hallgatnál végig.

- Az utolsó órában, Jaime. Most pedig befejeztem. – mondta, miközben kitessékelt engem a teremből, és köszöntötte az újonnan érkező diákokat, én pedig beletörődve a helyzetembe, elsétáltam.

Elvégre, mi baj lehetne?