Szívtelen

38.

Chloe PoV

Az asztalon gőzölgő kávé illata töltötte be a most már kiüresedett termet, miközben az arcomat kezembe temetve próbáltam kihasználni, hogy végre csend vesz körül, és hallom a saját gondolataimat. A hétvége maga volt a rémálom, a kialvatlanság szinte átvette az uralmat felettem, amit a környezetem is érzékelt, mert az elmúlt másfél napban nem sokan mertek megközelíteni bármilyen kérdéssel, kéréssel. 

Két nap telt el azóta, hogy Jaime rosszul lett, és bár abban a pillanatban reménytelennek tűnt a helyzet, az orvosok megtették a lehetetlent. Azóta gépek tartják életben, és mindenki csak arra vár, hogy csörögjön a telefon a hírrel, mi szerint találtak neki szívet, mert bár egyenlőre rendben van, kiszámíthatatlan, hogy ez meddig tart. 

A hétfő bekövetkeztével vissza kellett csöppenjek abba, amit mások életnek hívnak, mert bármennyire is szerettem volna, a dolgok körülöttem nem állnak meg. Viszont a munka sem tartott vissza abban, hogy utána a délutánomat Jaime mellett töltsem a kórházban Rose és Lily társaságában, akiknek az állapota csaknem olyan volt, mint az enyém. Reményteli mégis féltő, és csalódott, amikor senki sem tud jó hírrel szolgálni.

A gondolataimból az zökkentett ki, amikor a telefonom az asztalon rezegni kezdett. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd anélkül, hogy a megnéztem volna ki hív, a fülemhez emeltem a készüléket. 

- Mi van? - csattantam mérgesen, amiért félbeszakították a csendes perceimet. 

- Találtak neki új szívet! - hallatszott Rose végtelenül boldog hangja a vonal túlsó feléről, mire felkaptam a fejem.

- M-mi? - kérdeztem vissza, mert féltem attól, hogy a kialvatlanság miatt csak hallucinálok, és az elmém játszik velem egy nagyon-nagyon gonosz játékot. 

- Találtak neki új szívet! - ismételte meg pontosan olyan izgatottan: - Most készítik elő a műtétre. - tette hozzá. 

- Istenem. - suttogtam megkönnyebbülten, majd az órámra pillantottam, és csalódottan megráztam a fejem: - Nekem még lenne egy órám... - mondtam kelletlenül. 

- Te csak végezd a dolgodat. - érkezett a megértő válasz: - Lily már itt van velem, ő korán végzett. 

- Ó, rendben. - mormoltam: - Rose...

- Ha bármi történik, azonnal hívlak. - ígérte, még mielőtt bele kezdhettem volna.

- Köszönöm. - mondtam, majd lassan elvéve a telefont a fülemtől kinyomtam azt és hátra dőltem a székemen, miközben arcomra hatalmas mosoly húzódott. 

Már csak egy órát kell kibírnom, de ez sem tudott eltelni elég gyorsan.

-------------------------------------

Még soha nem hagytam el olyan gyorsan az iskola épületét, mint ma tettem. Az utam rögtön a kórházba vezetett. Az elmúlt napokban annyi időt töltöttem el itt, hogy már szinte otthonosan éreztem magam a közegben. 

Rose későbbi üzenetének utasításait követve ezúttal a váró felé vezetett az utam, ahol Lily és ő is a fal melletti székeken ülve, csendben várakoztak. Érkezésemre mindketten felkapták a fejüket, én pedig egy gyors köszönést követően leültem a Rose melletti szabad székre: - Tudunk valamit? - kérdeztem, miután elhelyezkedtem. 

- Még nem. - rázta meg a fejét Lily, szemében látszódott, hogy fél. 

- És honnan... - folytattam volna a kérdezősködést, de Rose félbeszakított.

- Egy fiatal lány. A húszas éveiben járt. Nem működtek az agyi funkciói, le akarták kapcsolni a gépekről. Az egyik rezidens még időben kapcsolt, és beszélt az orvossal, aki rögtön engedélyeztette a szervátültetést. - magyarázta.

- Ó. - csak ennyit sikerült kinyögnöm. Rose szavai hallatán kétes érzések ébredtek fel bennem. Egy részem örült, mert Jaime szívet kap és ezzel egy új esélyt a teljes életre, míg a másik lánynak ez nem adatik meg. 

- Nem könnyű. - bólintott, értve szótlanságom okát: - Viszont el kell feledni azt, hogy mi árán jutottunk el idáig, és csak arra szabad gondolni, hogy Jaime rendben lesz. - tette hozzá. 

Ez után egy rövidebb csend telepedett ránk, amit végül Lily tört meg: - Ms. Remis. - szólított meg.

- Igen? - néztem rá kíváncsian: - És mondtam, iskolán kívül szólíts Chloe-nak. - kértem újból. Nem tudom mi történt velem, de amióta ismerem Jaime-t elgyengültem.

- Bocsánat. - mormolta: - Még nem volt alkalmam megköszönni mindazt, amit Jaime-ért tettél. Nem csak az elmúlt napokban vagy hetekben, hanem egész évben. 

- Nem kell megköszönnöd semmit sem. - feleltem őszintén.

- Tudom, viszont ezzel szerettem volna lehetőséget adni magamnak arra, hogy figyelmeztesselek. - folytatta vigyorogva, mire kérdőn összevontam a szemöldököm, és félszemmel néztem, ahogy Rose próbálja visszafojtani a nevetését: - Jaime a legjobb barátom. Soha nem gondolta volna, hogy eljutunk eddig. - mutatott körbe: - Soha nem gondolta volna azt sem, hogy talál valakit, aki kibírja a sok hülyeségét, támogatja a döntéseiben és kedveli őt úgy, ahogy van a betegsége ellenére. Úgyhogy anélkül, hogy tovább húznám ezt az egészet, csak annyit szeretnék kérni, hogy vigyázz rá, mert ha nem... - emelte két ujját a szeméhez, majd imitálta a 'figyellek téged' jelet, miközben próbált mérges tekintettel nézni engem.

Akaratlanul is felkuncogtam azon, hogy ez az egész mozdulat és helyzet mennyire van úgy kivitelezve, mintha csak Jaime csinálná. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezek ketten miért legjobb barátok. Végül apró mosollyal az ajkamon felkuncogtam és így feleltem: - Ígérem. 

Szavam hallatán elégedetten bólintott, majd előre fordult, miközben Rose csak megrázta a fejét a lány viselkedésén.

Ezek után nem beszéltünk sokat. Minden alkalommal felkaptuk a fejünket, ha egy orvos közeledett felénk, és csakugyan elkeseredetten felsóhajtottunk, amikor nem Jaime orvosa volt az. Végül órák hosszáig tartó várakozás után egy fiatal orvos jelent meg a váróban. 

Tekintete rögtön megállapodott rajtunk és abban a pillanatban elindult felénk. 

Teljes műtős felszerelésben és maszkban állt meg előttünk. Mindannyian szinte egyszerre pattantunk fel a székről, miközben türelmetlenül vártuk, hogy mondjon valamit. Valószínűleg ő volt az a rezidens, aki segédkezett a műtétnél, akiről még Rose mesélt. Arcáról lehúzta a maszkot, ekkor vettem őt jobban szemügyre. Göndör, barna haja rakoncátlanul, kócos állapotban volt, mintha most ébredt volna fel egy kiadós alvás után. Kerek lencséjű szemüveget viselt, tekintetéből sugárzott a fáradtság. Homlokán apránként folytak le az izzadságcseppek. 

Először nem szólt egy szót sem. Úgy nézett ki, mint aki pontosan tudja, hogy mit kell mondani, de maga a helyzet annyira új neki, hogy ténylegesen képtelen rá, ezért össze kell szedje magát. Ajkait összepréselte, miközben a kezében lévő maszkot próbálta a nadrágja zsebébe tenni, mintha nem lenne mindegy. Végül amikor sikerült neki, vett egy mély levegőt és ránk nézett. Készült arra, hogy mond valamit, de aztán pár elfojtott hangon kívül semmi nem jött ki a száján.

- Mondja már! - sürgette Lily türelmetlenül, és egyet kell, hogy értsek vele. 

A csend és a tudatlanság lassú gyilkos, ha emberi idegzetről van szó. 

A fiú kissé hátralépett, mint aki megijedt Lily akaratosságától, majd végül dadogva csak ennyit tudott mondani: - Ő-őszintén sajnálom.