Szívtelen

6.

- Oké, azt hiszem, minden megvan. – csaptam be a szekrényem ajtaját, miután a táskámba pakoltam az újonnan vásárolt füzetet is.

Így van. Javulok.

- Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál tanszert venni. – nézett rám meglepetten Lily: - Te. Tanszert.

Felsóhajtottam: - Chl... - köszörültem meg a torkom: - Ms. Remis azt mondta, hogy ha nem jegyzetelek az óráján, megbuktat. – válaszoltam.

Persze, nem ez az egyetlen okom rá. Jobban szeretném, ha nem lenne dühös rám, amiért nem figyelek.

- Ez soha nem állított meg eddig sem. – érvelt.

- Igaz, de mint mondtam év elején. Idén szorgalmasabb leszek. – feleltem: - Vagyis megpróbálok. Eddig nem jártam túl sok sikerrel.

- Ki vagy te, és mit tettél a legjobb barátommal? – viccelődött, babrálva a táskáján lógó medálokat.

Válaszul csak a szememet forgattam.

- Viccet félre téve, büszke vagyok rád. – tette hozzá.

- Miért vagy büszke? – jelent meg mellettünk Mackenzie, fülig érő vigyorral az arcán. Néhány szemébe lógó hajtincset lazán a füle mögé simított, míg felváltva nézett Lily-re, és rám is.

Lily mindentudón felém pillantott, majd így szólt: - Ó, semmi különös. Csak a kis Jaime úgy döntött, szorgalmas diákká válik.

Mackenzie mosolyogva nézett rám: - Ezt örömmel hallom.

- Igen, igen. Tök mindegy. – legyintettem. Lily szeme ravaszul csillogott, miközben Mackenzie semmit nem vett észre az egészből. Persze, a hétvégi beszélgetés óta folyamatosan azt hallgatom tőle, hogy már várja, mikor jelentem be, hogy együtt vagyunk. Hiába mondtam neki, hogy soha, úgy tűnt, nem veszi a lapot. Azt hiszi, hogy csak el akarom terelni a szót, mert 'félek'.

Persze. Vajon honnan tudta?

- Na, viszont nekem mennem kell. Legyetek jók tubicáim. – kacsintott rám Lily, és mire egyet pislogtam, már hűlt helye sem maradt.

Kenzie kissé piros arccal rám nézett: - Hát ez fura volt.

- Igen, eléggé. – értettem egyet.

- Mehetünk? – pillantott az órájára, mire válaszul bólintottam, és egymás mellett elindultunk a folyosón, Ms. Remis terme felé: - Remélem, ma jó hangulatban van. – törte meg az épp hogy ránk telepedő csendet.

- Miért? – értetlenkedtem a hirtelen kijelentésén.

- Állítólag múlt héten felidegesítették, és a nap végére minden egyes óráján kiosztott legalább három intőt.

- Uh. – fújtattam, nem tudván mit mondhatnék.

- Ugye? – szólalt meg újból: - Néhányan azt mondják, nincs is szíve.

- Ezt elég erős kijelentésnek tartom. – feleltem, miközben bekanyarodtunk a terem folyosójára: - Mindenkinek van rossz napja.

- Nem is tudom... - sóhajtott: - Mindenkivel bunkó, és minden alkalmat megragad arra, hogy megalázzon. Azért van benne igazság. – tette hozzá.

- Igen, persze. – bólintottam kelletlenül, és szerencsémre, mielőtt bármi mást mondhatott volna, megérkeztünk a teremhez.

Az ajtó nyitva állt, szerintem ennyire időben még soha nem érkeztem meg egy órára sem. Kenzie után léptem be a terembe. A padok nagy része még üresen állt, Chloe már az asztalánál ült, fáradtan kortyolgatta a kávéját, miközben mereven bámult maga elé. Úgy tűnik, nem csak én nem szeretem a reggeleket.