Szívtelen

24.

- Jaime, készen vagy már? - kiáltott fel Rose néni az emeletre: - Lassan indulni kell, ha nem akarsz elkésni. 

Kifújtam a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam, majd belebújtam a bőr dzsekimbe, felkaptam a táskámat, és megálltam az ajtóban. A telefon szinte égette a zsebemet, akárhányszor rá gondoltam.

- Jaime! 

- Jövök már! - kiáltottam vissza fáradtan a nagynéném türelmetlensége végett, majd elhessegettem minden gondolatot, ami eddig a fejemben járt, és egy az arcomra erőltetett mosollyal lesiettem a lépcsőn. 

Amikor leértem, Rose néni már készen, csak rám várva állt a bejárati ajtó előtt. Amikor megpillantott, sietősen így szólt: - Vedd be a gyógyszereket, és nyomás. - én pedig nem álltam meg vitatkozni, csak a konyhába léptem, és tettem, amit mondott, majd mindketten kisiettünk a házból, majd beszálltunk a kocsiba. 

- Azt hittem, idén komolyabban veszed a dolgokat... - mondta. 

- Ez így van. - feleltem halkan. 

- Akkor miért is indultunk el 10 perccel az első órád kezdete előtt, már negyedik alkalommal a héten? - tette fel a nap kérdését. 

Az igazság az, hogy mostanában annyi minden folyik körülöttem, hogy nehezen viselem. Sokkal többet idegeskedem, mint kellene, ami valljuk be, nem tesz jót sem nekem, sem a körülöttem lévőknek. 

- Nehezen tudtam elaludni, és későn ébredtem fel. - válaszoltam: - Legközelebb jobban odafigyelek. - tettem hozzá. 

- Köszönöm drágám. - mondta, majd gyengéden felsóhajtott: - Tudod, hogy csak jót akarok neked, ugye? Nem erőltetek semmit, viszont el kellene gondolkodnod azon, amiről beszéltünk. - tette hozzá, teljesen eltérve a témától, mert bár nem mondta ki, pontosan tudtam, hogy mire gondol. 

Nem feleltem, csak megvártam míg lehúzódik az iskola előtt, majd egy gyors köszönést követően kiszálltam az autóból, és a tantermek felé siettem. A folyosók már üresek voltak, a tantermekből magyarázó hangok szűrődtek ki, miközben siettem Chloe terme felé. Tudtam, hogy mérges lesz, de az elmúlt hetem után ez volt a legkevesebb. Kopogtam az ajtón, fél percen belül pedig kinyílódott. Chloe kíváncsi, mégis csalódott tekintete az enyémbe fúródott, majd gyengéden megrázta a fejét, és visszasétált a tábla elé, engem ott hagyva az ajtóban, míg a teremben lévő összes diák engem nézett. 

Úgy döntöttem jobb, ha meg sem szólalok, ezért sietősen betettem magam mögött az ajtót, majd biccentettem egyet Kenzie-nek, miközben leültem mellé. Mostanában egyre többször ülök az első padban, persze mind tudjuk, hogy ennek mi, vagy éppen ki az oka, viszont igyekszem azzal foglalkozni, amit a tananyagról hallok, és nem más elterelő dologgal. 

Ahogy kicsengettek az óráról, a többség már sietősen felpattant a székéről, míg mi Kenzie-vel megvártuk, hogy a tömeg kisétáljon. Röviden Chloe-ra pillantottam, aki úgy tűnt mondani akar valamit, de végül meggondolta magát. Nem adtam túl sok gondolatot a dolognak, mert tudtam, hogy utolsó órában úgyis találkozunk, és akkor majd megkérdezem. Küldtem felé egy később találkozunk pillantást, majd egy gyengéd mosolyt, és Kenzie-vel az oldalamon kisétáltam a teremből. 

Ahogy haladtunk a szekrények felé, hogy ki tudjak pakolni - ami a késés miatt nem sikerült - fél szemmel megpillantottam Lily-t, aki egy újabb srác társaságát élvezte az egyik szekrénynek dőlve. Tekintete elkapta az enyémet, de nem tartotta ott sokáig, szinte azonnal elfordult. 

Szomorúan felsóhajtottam, ami felhívta Kenzie figyelmét, mert követte a tekintetem, majd kíváncsian pillantott rám: - Mi van veletek? 

Vállat vontam: - Volt egy kis nézeteltérésünk.