Szívtelen

15.

- Egy rakás szerencsétlenség vagy! - ordította, arca tűz piros volt a dühtől. Fel-alá sétált, miközben a kezével hadonászott. Az ajkam remegett a félelemtől, tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Miután magához vett még egy üveg sört, felém sétált, és megállt előttem: - Régen azon gondolkodtam, mit baszhattam el, hogy ennyire szar lett az életem. Aztán rájöttem, hogy ez az egész a te hibád. - nevetett fel ingerülten. 

- Nem tettem semmit. - mentegetőztem suttogva. 

- Épp elég, hogy megszülettél, te kurva. - ordított, miközben szabad kezét meglendítve felpofozott. 

Rögtön a most már égő arcomhoz kaptam, miközben ő nem mozdult előlem. Továbbra is merev, gyűlölködő tekintettel figyelt: - Nem vagy jó semmire! Én elköltöm a fizetésem a gyógyszereidre, mert egy gyenge, semmire sem való kurva vagy, és mivel hálálod meg? Hm? - kérdezte: - Semmivel! - vágta rá, egy pillanatnyi szünet után. 

- Nem az én hibám. - mormoltam újra.

- Hagynom kellene, hogy megdögölj. - mondta, majd újból emelni kezdte a karját, én pedig...

- Jaime! 

- Jaime, ébredj fel! - rázott ki egy ismerős hang az álmomból. 

Aprókat pislákolva nyitottam ki a szememet. A látásom homályos volt, kellett pár másodperc, mire kitisztult. Amikor teljesen éles lett minden, az első, amit megláttam Chloe arca volt, és egyből megkönnyebbülés járta át az egész testemet. Csak egy álom volt, de akkor miért tűnt olyan valódinak?

- H-hol vagyok? - suttogtam, próbálva emlékezni a történtekre. 

- Az iskola orvosi szobájában. - felelte Chloe, tekintetéből sugárzott az aggodalom, mikor halkan hozzátette: - Összeestél a teremben. Mi történt? 

Újból lehunytam a szemem, vettem pár mély levegőt. Nem akartam elmondani neki. Nem akartam, hogy gyengének lásson, vagy valaki olyannak, akinek az élete tele van bonyodalommal, még akkor sem, ha ez így igaz. 

Szerencsére nem is kellett mondanom semmit, mert az iskola orvos lépett be a szobába: - Ó, hát felébredtél. 

- Azt hiszem. - mormoltam. 

- Hogy érzed magad, Jaime? - kérdezte a doktornő.

- Kicsit szédülök. - feleltem.

- És hogy van a szíved? - vonta össze a szemöldökét. 

- Köszöni, még megvan. - vettem viccesre a figurát, de az arckifejezésén azt láttam, hogy nem tetszett neki, úgyhogy gyorsan hozzátettem: - Nem akar kiugrani a helyéről, ha ez a kérdés.

- Rendben. - felelte, majd írt valamit a kezében lévő kis füzetbe: - És hogy állsz a gyógyszerekkel? Bevettél mindent ma reggel? 

- Igen. - forgattam a szemem. Teljesen úgy hangzik, mint Rose néni, és belőle néha egy is sok, főleg amikor aggódni kezd.

- Ezt szerettem volna hallani. - bólintott halvány mosollyal az arcán: - Úgy néz ki pánikrohamod volt. Nagyobb baj nincsen, viszont szeretném, ha annyit pihennél, amennyit csak lehet, és ha kell, leigazolom a holnapi napodat is. - tette hozzá, mire válaszul bólintottam.

Chloe zavart tekintettel állt az ágy mellett, válaszokat keresve fürkészte az arcomat, mire én az ellenkező irányba fordultam, a doktornő felé: - Akkor elmehetek? - kérdeztem, türelmetlenül várva, hogy kiszabaduljak ebből a helyzetből. 

- Csak ha van, aki haza tud vinni. Nem szeretném, ha egyedül mennél, nehogy történjen valami. - felelte: - Mondjuk a nagynénéd?

- Ő csak este ér haza. - mormoltam.