Ki vagy te? (Hyunjin ff.)

10. Rész

*MinAh POV*

-Tudom - feleltem. Mindig is volt egy olyan érzésem hogy többet érez irántam mint barátság. -Lixie én is nagyon szeretlek, de úgy mint a legjobb barátomat.

-Persze, én is így értettem. - fordította el a fejét. Nem tud átverni, jól ismerem. Ha hazudik, akkor nem tud a szemembe nézni.

Végül nem fejeztük be ezt a beszélgetést, mert egy hatalmas ásítás hagyta el a számat, ő pedig ezt kihasználva átfordult a másik oldalára. Lekapcsoltam az összes villanyt és vissza feküdtem az ágyba. Ki kellett pihennem a mai napot, túl hosszú és eseménydús volt.

~~~~~~

Gyönyörű, verőfényes szombat reggelre ébredtünk. Úgy voltam vele ha ilyen szép napunk van, akkor ma biztosan minden rendben fog menni.

Készítettem egy egyszerű rántottát és vágtam hozzá zöldségeket, amíg Felix öltözött. Egy egyszerű fekete farmert viselt aminek a térden kisebb szakadások voltak. Hozzá egy fehér hosszú pólót vett fel. A jó idő miatt az apró szeplői még jobban láthatóvá váltak, amitől igazán helyes volt.

Reggeli után összeszedtem magam és elindultunk hozzám. Útközben megálltunk fagyizni, csakhogy később érjek haza. Nem tudtam mire számítsak ha belépek a lakásba.

Kulccsal a kezemben álltam az ajtó előtt, de nem mertem kinyitni.

-Add ide- kapta ki a kezéből és egy gyors mozdulattal elforgatta. Kitárta és belépett. -Üres.- jött vissza hozzám amikor minden helységbe benézett.

A visszatartott levegő mind távozott a tüdőmből annyira megkönnyebbültem. YonSun egy igazi paraszt aki nem tanult soha tiszteletet. Eleinte kedves és figyelmes volt, aztán elkezdett zaklatni és követelőzni. Senki nem mert neki ellenszegülni soha. Meg amúgy is, ki feltételezi egy igen jóképű és gazdag fiúról akit mindenki istenít, hogy egy erőszakos vadállat. Hát senki.

-Nem maradhatok -nézett rám szomorúan.- Megígértem WooBin-nak hogy befejezzük amit tegnap félbe hagytunk.

-Ahhaa..- vigyorogtam.

-A projektet fejezzük be. -javította ki saját magát. -De mindenképpen hívj ha bármi van, és ne engedj be senkit.

-Nem akartam amúgy sem.- öleltem át a derekát és beszívtam finom illatát. Nem használ sok parfümöt, ez inkább a bőrének és az öblítőnek a keveréke ami annyira jellegzetes, és amit annyira szeretek.

Egész nap azon gondolkodtam hogy mi legyen a mi projektünkkel. Közben megcsináltam a beadandók felét. Baromira el voltam maradva, mert mindig halogattam, hogy majd az utolsó pillanatban elkészítem. Jól kell teljesítenem különben bukom az ösztöndíjam, aminek a szüleim egyáltalán nem örülnének, ugyanis nem tudnák kifizetni a tandíjat.

Elaludtam a kanapén tanulás közben. Valaki az arcomat simogatta, majd egyre lejjebb haladt és benyult a pólóm alá. Ettől teljesen felébredtem. Kipattant a szemem és YonSun vigyorgó pofájával tálatam szembe magam.

-Végre itt vagy..-suttogta. Ijesztő volt ez az oldala.- Szórakozzunk egy kicsit. -ragadta meg a karom.

Az ágy felé rángatott egyre jobban szorítva a csuklóm. Ellenkeztem ahogy tudtam, elkaptam az ajtó félfát és a húztam magam hátha megmenekülök.

-Hiába az erőfeszítés, akkor is megkapom amit akarok. -rántott az ágyra. Lábon rúgtam, de nem volt elég erőm ahhoz hogy komolyabb sérülést okozzak neki. Ellenben ő egy óriási pofont adott amitől megszédültem.

-Úgy látom most egész harcias vagy- nevetett. Elővett egy bilincset amivel a két kezem összekötötte. -Így máris jobb.- hajolt közelebb.

-DÖGÖLJ MEG..- ordítottam. Nem beszélt többet, és nem reagált. Elszakította a pólóm ezzel felülről szinte teljesen meztelen voltam. Sírtam és ordítottam, egy arc izma se rezzent, hanem annál erőszakosabban folytatta. Lerángatta a nadrágom és a szoba másik felébe hajította. -ELÉG -kiáltottam rá. Egy újabb pofont kaptam, ez sokkal erősebb volt és szinte azonnal eszméletemet vesztettem.

Sötét volt mire visszatértem. Egyedül voltam, a testem minden centimétere fájt. Fogalmam sem volt meddig voltam ilyen állapotban, vagy hogy mikor mehetett el. Magam köré tekertem a takarót és a telefonomért nyúltam. A sarokban kuporogtam. Nyomasztó volt a hangulat, a sötét szoba és hogy azt sem tudom mi történt velem. A könnyeim sorra gördültek le az arcomról.
Felix hangpostája jelentkezett.

-Lixie...- remegett meg a hangom. -Segíts...

Még jobban magam köré fogtam a takarót, és vártam hogy valaki jöjjön. Kitört belőlem a zokogás. Órákig ültem a földön, mire meghallottam az ajtó nyitódását. A könnyeim nem apadtak el egy percre sem, sőt egyre több lett belőlük.