-Anya én utána megyek, nem érdekel - járkáltam fel-alá a lakásban.
-Fiam, nem tudsz japánul, lakásod és pénzed sincs, nem tudnál megélni kint, gondolkodj - állított magával szembe édesanyám.
-De nem érhet véget, főleg nem így - sírtam el magam ismét.
-Tudom, hogy fáj, de idővel jobb lesz, higyj nekem, tovább kell lépned - ölelt magához, de nem segített, ezen semmi sem tudna segíteni, csak Jisung..
-A szobámban leszek - mondtam és felviharoztam, majd hangosan becsaptam az ajtót. Fáradtan csúsztam le a falon és térdeim magam elé húzva kezdtem hangos zokogásba. A tudat, hogy nem láthatom többé kibaszottul fáj és már most hiányzik, s tudom, hogy ez csak rosszabb lesz. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Jisung volt életem szerelme, már évek óta ismerjük egymást, viszont csak hét hónapja jöttünk össze. Azon a napon voltam a legboldogabb, azon a napon csókolhattam meg először, azóta a nap óta Ő hozzám tartozik, és nem érdekel, hogy több száz kilométerre lesz tőlem, mindig hozzám fog tartozni, örökre, hiszen megígértem neki, hogy ő mindig az enyém lesz, én pedig az övé.. Még, ha Jisung el is felejt engem, én mindig emlékezni fogok rá. Az édes mosolyára, amit szinte csak én tudtam előcsalogatni, a nevetésére, ami zene volt füleimnek, a puha bőrére, amit csak én érinthettem, s a csókjaira, a mézédes ajkaira, amelyre most oly szívesen rátapadnék miközben vékony testét magamhoz préselem és soha többé el sem engedem. De ez már csak gyermeteg álom, hiszen soha többé nem fogom látni, s ez teljesen felemészt belülről..
Több órányi sírás után összekapartam magam annyira, hogy feltudjak tápászkodni a földről és befeküdjek az ágyamba, amit most legszívesebben kidobnék az ablakon, mivel az egésznek Jisung illata volt, a takarónak, a huzatnak, mindennek, annyira imádtam az édes vanília illatát. Magamhoz akarom ölelni, hogy ismét az orromba kússzon az ismerős aroma, hogy ismét érezhessem a kellemes hőt, melyet a teste árasztott. Csak magam mellett akarom tudni, örökre, de ez már lehetetlen..
Legszívesebben leszaggattam volna és a kukába hajítottam volna mindent, amelynek Jisung illata volt, de nem tudtam megtenni, legalább ennyit meg kell őriznem belőle, nem dobhatom el ezt is, nem felejthetem el, hiszen megkért rá, de én enélkül sem tudnám elfelejteni, hiszen ő jelenti nekem a világot, még akkor is, ha többet nem láthatom és nem suttoghatom ajkaira, hogy mennyire is szeretem..
Fáradtan és vörös szemekkel keltem, észre sem vettem, hogy elaludtam, de nem aludhattam valami sokat, mert úgy éreztem magam, mint egy tíz napos hulla, bár, ha jobban belegondolok ez inkább Jisung hiánya, mintsem az alvás hiánya miatt lehet. Így hát lassan kimásztam az ágyból és a szekrény elé lépve elővettem a ruháimat, kivételesen nem szerencsétlenedtem el az időt ezzel, ez is Jisung miatt van, régen mindig fél órákat töltöttem el azzal, hogy mit vegyek fel, most pedig csak előkaptam az első kezembe kerülő ruhadarabot és kész. Egy hangos sóhajt hallattam, majd felszenvedtem magamra a nadrágot és a felsőt, s kiléptem a szobámból.
Lementem a konyhába, de anya már nem volt otthon, így reggeli nélkül indultam meg az iskolába, semmit nem adtam a külsőmre, hiszen minek? Kinek akarjak tetszeni? Jisungtól már úgyse fogom hallani, hogy szép vagy gyönyörű vagyok és imádja, hogy mindig ilyen meg olyan ruhákat hordok, akkor meg mi értelme?
Beérve ledobtam magam a padba és unottan dugtam fülembe a fülhallgatóm, hátha eltudom terelni a figyelmem, de hiába, pont az a lejátszási lista indult el, amelyen azok a számok szerepeltek, amiket még Jisung mutatott nekem régen, nem bírtam visszatartani könnyeim, így szépen elsírtam magam az egész osztály előtt. Nem bírtam tovább, kirohantam a mosdóba, hogy ott sírjak tovább, de az ajtó hirtelen kicsapódott és Felix lépett be rajta.
