Már egészen bölcsis korunk óta ismertük egymást. Szinte együtt nőttünk fel és mindent együtt csináltunk. Délelőttönként együtt játszottunk a parkban. Nyáron együtt fürödtünk a tóban, ősszel együtt ugráltunk a rengeteg lehullott falevél közt, télen együtt építettünk hóembert, tavasszal pedig együtt figyeltük a természetet, ahogyan ismét gyönyörű színekbe burkolózik. Még magam sem tudom, hogy mi volt az, de valamilyen kötelék mindig is kötött hozzád, nem akartam nélküled csinálni semmit és lassan már lélegezni is képtelen voltam nélküled. A tudat, hogy egyszer felnövünk és elválnak útjaink a démonommá vált és mindennap kísértett, hiszen nem akartam ezt. Féltem, hogy elfogsz felejteni, hogy már nem akarsz velem több időt tölteni és már nem leszel a barátom, a barátom, aki mindig mellettem állt és akire mindig számíthattam, de még, ha a sors el is szakít, olyan nincs, hogy én nélküled éljek..
-Minmin minden rendben? - az édes hangod volt az, ami kizökkentett a depresszív gondolotak tengeréből.
-Persze Jis, miért? - mosolyogtam rád, miközben teljes testemmel feléd fordultam.
-Nagyon elkaladoztál és megijesztettél, de örülök, hogy jól vagy - ültél közelebb és úgy húztad egy széles mosolyra a szádat. A mosolyod, ami képes másodpercek alatt felvidítani, a mosolyod, aminél talán csak te magad vagy gyönyörűbb..
-Köszönöm - mondtam és az ölembe ültetve téged folytattam a megkezdett kirakós kirakását.
-Mit? - hajtottad hátra a fejed és úgy néztél fel a szemeimbe.
-Csak mindent - mondtam és összeborzoltam sötét szőke tincseidet, mire te durcásan néztél fel rám.
-A hajaam - nyűszítettél fel, de én csak kinevettelek, amire még durcásabb lettél.
-Naa, ne legyél mérges, délután veszek neked fagyit - mondtam és egy puszit nyomtam hajkoronádba.
A kis hát éves buksiddal még fel sem foghattad, hogy mennyi örömet okozol nekem csupán azzal, hogy létezel..
Fiatalok voltunk, de én mégis tudtam, hogy különleges vagy és túlságosan is fontos számomra. Nem értettem magam, de akárhányszor gyermeteg puszit hintettél arcomra mindig furcsa érzés keletkezett a gyomromban és a szívem is hevesebben vert.
Így ment ez éveken keresztül, egy percre sem hagytál magamra és az én icipici lelkem ettől volt boldog.
-Minho - néztél rám azokkal édes boci szemeiddel, amiket én annyira imádok.
-Mond Jiji - fordultam feléd.
-Szerinted örökké barátok leszünk? - pityeredtél el.
-Persze, hogy örökké barátok leszünk, ne is gondolj arra, hogy én valaha is elhagylak, és ne sírj, mert attól én is szomorú leszek - töröltem le gyémánt könnyeidet.
-Szeretlek Minmin - öleltél át apró karjaiddal.
-Jaj Jisung, én is szeretlek - nyomtam egy puszit fejed búbjára.
Évvesztes voltál, ezért csak egy év múlva kezdted meg az általános iskolát, míg én már harmadikos voltam. Azt mondtad, hogy abba az iskolába szeretnél járni, ahova én is, ami ismét boldogsággal töltött el, hiszen több időt tölthettem veled.
-Minho, én félek, mi van, ha nem fognak szeretni az osztálytársaim? - bújtál karjaim közé a iskola kapujában.
-Téged nem lehet nem szeretni, pici, úgyhogy ne aggódj, ráadásul én is itt leszek veled, szünetben bármikor lejöhetsz hozzám - fogtam meg kezed biztatóan és együtt léptünk be a hatalmas épületbe.
