-Sajnálom Jisung, de nekem ez így már nem megy, nem szeretlek és nem tudok tovább hazudni neked..
-De..de miért? Mit csináltam rosszul? - Jisung szemébe könnyek gyűltek, de próbált erős maradni és nem elsírni magát az összes ember előtt, főleg nem a barátja előtt, aki épp most szakít vele.
-Semmit sem csináltál rosszul Jiji, te csodálatos barát vagy és hidd el, hogy fogsz találni valakit, aki viszont szeret téged, de én nem tudom megadni ezt neked, nagyon sajnálom - mondta a fiú immáron ex barátja és sarkonfordulva hagyta ott az összetört fiút a kávézóban.
Jisung némán, könnyes szemekkel, kezében a csokor virággal figyelte a távolodó fiú alakját. Nem tudott mit tenni, a szerelme, akiért bármit megtett volna elhagyta őt és már soha többé nem jön vissza hozzá.
Kisétált a kis üzletből és beállt a buszmegállóba, nem akart többé ide jönni, soha többé nem akarta látni ezt a helyet. A helyet, ami csak keserűséget okoz neki.
Nem tudott mást tenni, csak állni és várni a buszt, de mintha az idő is tudta volna és együttérzett volna vele, az eső megeredt, s a hideg cseppek lassan beterítették a fájó szívű fiú egész testét és ruháit is eláztatták.
Csak figyelte az előtte heverő kis gödröt, amint megtelik esővízzel. Belenézett a keletkezett kis pocsolyába és látta magát benne. Látta, egy sápadt, szomorú, szőke hajú fiú nézett vissza rá a víz tükréből. Bárki számára szívfacsaró lett volna ez a látvány, de a fiatalt ez már nem érdekelte, kevés dolog maradt, amivel törődött volna, ezen a ponton olyan nagy csalódás érte, hogy már nem tudta érdekelni senki és semmi.
A kezében tartott rózsaszálak egy része megszúrta kezét, így vére lassan kezdett lefolyni karján míg végül a vízbe hullott, ezzel beszínezve az esővízből álló pocsolyát. Felsóhajtott, kezéből kiejtette a virágok sokaságát és felemelte fejét, hogy körülnézzen, nem-e jön már az a fránya busz. De nem jött, egyedül, szomorúan és összetörten állt az esőben, a nap már rég lement. Már akkor sötét volt, amikor megérkezett a kávézóba.
Hideg volt már, a szél átfújt a fiatal vékony ruháin, s mivel már teljesen átázott dideregni kezdett. Fogai összekoccantak. Fázott, a csalódottság pedig csak mégjobban meghűtötte lelkét, ezáltal egész teste remegett. Legszívesebben eltűnt volna a föld színéről, eltűnt volna az emberek elől, de leginkább..eltűnt volna volt szerelme elől, akit még mindig ugyanúgy szeret, ugyanúgy vágyakozott az idősebb fiú csókjaiért, az öleléseiért, mindenéért..
Már most hiányoznak neki az együtt eltöltött, az ehhez hasonló hűvös esték, amikor csak az ágyban feküdtek egymást ölelve, elbújva a világ összes gondja elől, de Jisung jól tudja, hogy már sosem fog visszajönni hozzá, hogy elmondja mennyire szereti, nem fog, mert sosem szerette..
A mély, depresszív gondolatokból pedig a megérkező busz hangja szakította ki.
Felszállt az első ajtón, hogy felmutatva bérletét leülhessen az utolsó székek egyikére. Elfoglalta a koszos ülést, elhelyezkedett rajta és elővette a fülhallgatóját, hogy bedughassa végre a fülébe, s elmenekülhessen a világ zajai elől.
Fülében üvöltött a kedvenc lejátszási listája és szemét a kinti tájra vezetette. Figyelte az ablakon legördülő esőcseppeket, melyek lassan beterítették az átlátszó üveget, akárcsak a könnyei a szőke fiú arcát. Ez a szituáció olyan volt számára, mintha egy mérges kígyó marta volna meg. Volt barátja volt a kígyó, aki a szakítás fájdalmával mérgezte meg az összetört fiú lelkét, aki csak szenvedve várta, hogy végre vége legyen az összes fájdalomnak.
