-Szia Baba - köszöntem mosolyogva a páromnak, szegény Jisung már fél órája rám vár, de sajnos elhúzódott az iskola utáni munka.
-Minhoo, végre, már nagyon hiányoztál - ugrott nyakamba, de szinte azonnal el is szakadt tőlem, fél, retteg, hogy mit gondolhatnak az emberek, ha két fiút így látnak, ezért az irántam érzett szerelmét a négy fal közé tartogatja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj, hogy nem vállal fel, de mélyen legbelül megtudom érteni, sajnos a mai világunkban ez nem túl elfogadott, de egyenlőre beérem ennyivel, pár év múlva úgyis a férjem lesz.
-Te is nekem, Baba - nyomtam egy puszit arcára, mikor nem volt senki, aki láthatott volna minket, ezért pedig hálásan mosolygott rám.
-Anyukám otthon van, remélem nem baj - néztem rá miközben megindultunk hozzánk. Általában minden második nap nálunk alszik, mivel az ő szülei nem tudnak rólunk, pedig már lassan egy éve együtt vagyunk és ez kicsit rosszul esik, erről is szeretnék este beszélni vele.
-Jaj, dehogy baj, anyukád nagyon kedves - mosolygott.
-Még mindig annyira imádom a mosolyod babe - húztam magamhoz közel, hogy egy csókot nyomjak ajkaira.
-Minho mhm, itt emberek vannak - tolt el magától miután elszakadt párnácskáimtól.
-Khm, sajnálom - léptem egyet előre, hogy ne kössön bele, hogy egymás mellett sétálunk.
-Azért lerázni sem kell - sietett utánam.
-Sajnálom - forgattam meg szemeim, de nem lassítottam tempómon.
-Akkor állj már meg, alig érlek utol - lihegett és mikor már majdnem mögöttem volt hirtelen megálltam, így teljes erőből nekicsapodótt hátamnak, aminek következtében egyensúlyát elvesztve esett volna hátra, ha el nem kapom a kezét, legalábbis ez volt a tervem, de azzal nem számoltam, hogy egy nálam alacsonyabb viszont Jisungnál magasabb szőke, göndör hajú srác kapja el helyettem, engem megelőzve.
-Kö-köszönöm - motyogta és rendezte vonásait, de nem mert se az idegen, se az én szemembe nézni, viszont, amikor a srác közelebb lépett hozzá én azt az alkalmat választottam, hogy karon ragadjam párom és elrángassam mielőtt az a valaki olyat tenne, amit nem akarnék látni.
-Ő az enyém - vágtam még oda és már el is húztam Jisungal a nyomomban.
-Minho, lassíts, kérlek - próbált megállni, de én még mindig kezénél fogva húztam magam után.
-Majd otthon megállunk - morogtam és meg sem álltam.
-De az emberek néznek, kérlek - könyörgött és hangja megremegett, ezért egy sóhajtás után elengedtem és lassítottam.
-Köszönöm - motyogta és mellém lépett, s óvatosan egy puszit nyomott az arcomra. Eddig az volt a baja, hogy fogom a kezét, de megpuszil az utca közepén. Nagyon magas nekem ennek a fiúnak a viselkedése, de így szeretem.
-Fúj - hallottunk meg egy idős hangot mögülünk, mire Jisung összehúzta magát, én meg hátrafordultam, hogy lássam kit kell megvernem.
-Baja? - néztem az öreg bácsira.
-Undorító, nem mindenki szeme láttára kéne ezt - fintorgott.
-Szerintem semmi köze ahhoz, hogy mi mit és hol csinálunk - kezem már ökölbe szorult.
-Hol marad a tisztelet kisfiam - nézett rám lenézően.
-Nem fogom tisztelni, ha ilyen undorítóan viselkedik - vágtam hozzá és megfordultam, hogy magamhoz öleljem a már szipogó Jisungot.
