TW: self harm and suicide attempt
- Rendben, szia, írja ha otthon vagy - köszönt el Jisung egyik barátjától és amint hátat fordított neki az arcára fagyott mosoly egy szempillantás alatt eltűnt.
"Eddig olyan jól voltam, most mi történt?" gondolta magában ahogy látótávolságon kívülre kerülve pár könnycsepp kúszott le vékony arcélén.
Lassú léptekkel hagyta el a bevásárlóközpontot, s ahogy egyre közelebb és közelebb ért otthonának bejáratához szíve annál gyorsabban kezdett dobogni mellkasában. Tudta következő lépését hiszen egész úton ezt tervezte.
Bipoláris személyiségzavar keverve egy kis enyhe borderline személyiségzavarral nem éppen egy szerencsés dolog. Márpedig Jisungnak éppen ez a kettő volt.
Sóhajtva közelítette meg a mellettük lévő utcát és gyors léptekkel lépett be a piciny boltba ahol narancslevét kifizetve, s azt elpakolva folytatta útját.
Sötét volt már, a csillagok fent díszelegtek az égbolton, s Jisung tudta, hogy az egyik fénylő égitestről néz rá le Ő.
- Bárcsak még itt lennél - sóhajtott fel és szemébe ismét könnycseppek gyűltek.
Nehéz úgy bármit is csinálni, mikor előre tudod, hogy mit fogsz tenni, előre tudod minden egyes lépésed és a bűntudat, s a magad ellen érzett mérhetetlen undor csak mégjobban érezteti veled, hogy egyáltalán nem ide való vagy.
Jisung is így érzett, végtelenül nehéznek érezte minden egyes lépését, de valahogy amikor keze végre lakásának kilincsére ért gyorsan lépett be az ajtón és cuccait ledobálva egyből a fürdőbe rohant. Tudatta szüleivel, hogy otthon van és fürödni készül, nem akarta, hogy bárki véletlen rányisson..
Remegő kezekkel nyitotta meg a csapot, majd ruháit levetve ült be a jég hideg kádba. Reszketve elvette a polcról kedvenc pengéjét és maga mellé tette.
Gondolkodni kezdett. Amióta elköszönt barátjától, azóta a torkában lévő gombóc egyre csak növekedett. Hasában lévő kellemetlen csomó nem látszott megszűnni. Sírni akart, de nem ment neki. Nem tudott sírni, pedig tudta, hogy muszáj ezt kiadnia magából. Körmével karjaiba mart, haját tépte, kapodta a levegőt, de hiába. Semmi sem történt és Jisung egyre rosszabbul érezte magát. Azt akarta, hogy ez az érzés végre megszűnjön.
Utálta ezt, utálta, hogy minden jó, s mikor egyedül marad a gondolatai utat törnek maguknak, behálózva egész elméjét. Utálta, hogy egyszerre érzett mindent és semmit. A hideg víz pedig csak olaj volt a tűzre. Jisung dideregve ült a kádban, s akkor végre eldöntötte, hogy megteszi, amit már órák óta akart.
Óvatosan kezébe vette a hideg pengét és egy sóhaj kíséretében végighúzta vékony csuklóján, s azonnal megkönnyebbülve sóhajott fel. Erre volt szüksége, tudta.
Egyre vadabb és depresszívebb gondolatokkal a fejében szántotta fel karját a kis fém tárggyal, s ahogy egyre több és több vékony, vörös csík borította be alkarját, Jisung annál inkább megnyugodott. S idő közben sírni is elkezdett. Végre képes volt kiadni magából minden feszültséget és amikor lenézett mosolyogva tanulmányozta vérben ázó karját és a vérével elkeveredett vizet.
Fellélegzett ahogy körbe tekerte karját fáslival és elhagyta a fürdőszobát.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte édesanyja, ahogy meglátta fiát kilépni a helyiségből.
- Csak élveztem a forró vizet, tudod, hogy milyen hideg van most odakint - mosolygott Jisung, s anyja szavait elhidve küldte őt most már aludni, hiszen már nagyon későre járt.
