Épp a tánc teremből tartottunk visszafelé mikor is drága legjobb barátom leállt flörtölni Channal, nem hibáztathatom, mivel ő nem tudja, hogy teljesen beleestem és már azóta szeretem, amióta legelőször megpillantottam a JYP épületében, de mégis nagyon fáj, hiszen tudom, hogy egy olyan ember, mint én sosem kellene neki, így egy elég hangosra sikeredett sóhaj után otthagytam őket, hogy minél messzebb legyek tőlük és ne halljam, ahogyan egymásba gabalyodva vihorásznak.
-Jisung, várj, mi a baj? - futott utánam Minho és átkarolt.
-Semmi, ne aggódj, nyugodtan folytathatod a Chan után való nyáladzást - vágtam oda és lehámoztam magamról karjait és méggyorsabb tempóra váltva mentem vissza a dormba.
Próbáltam csendben és nyugodtan bemenni és lehetőleg nem kitépni az ajtót a helyéről, így mielőtt odaértem volna lelassítottam, de így szegény Changbin nekem csapódott hátulról, ezért ő is és én is másodpercenken belül a földön találtuk magunkat.
-Ahh sajnálom - álltam fel és felhúztam a földről csapattársamat, aki enyhén szitkozódva porolta le magát.
-Figyelhetnél jobban is - morgott, de nem vettem fel tőle, mert Changbin mindig ilyen.
-Jól vagytok? - sietett oda hozzánk Chan is.
-Persze, ne aggódj - mosolyogtam rá és kinyitottam az ajtót, s udvariasan mindenkit előreengedtem.
Miután az összes társam már bent volt a dormban én is követtem őket, s cipőmet levetve indultam meg a szobámba, nem tudom mivel érdemeltem ki, de mivel van egy három férőhelyes szobánk én szerencsére egyedül vagyok, ami a mostani helyzetemre tekintve kifejezetten áldás.
Sietve zártam be magamra az ajtót, hogy még véletlenül se zavarja meg senki a folyamatot, ami segít megnyugodni, ami nem más, mint, hogy befekszem az ágyamba és zenét hallgatok, mert az segít elterelni a gondolataim. Így hát kényelmesen elhelyezkedtem és bedugtam a fülhallgatóm a fülembe, s elindítottam a kedvenc lejátszási listám, tele rap számokkal. Lehunytam szemeim és így élveztem a zenét, és már majdnem el is aludtam volna, ha valaki nem kopogott volna az ajtón, ami még nem lett volna baj, mivel nem hallottam a fülemben üvöltő zenétől, de az a valaki szinte már majdnem rámtörte a falapot, ezért nyűgösen keltem ki az ágyból és kizártam az ajtót, majd pár másodperc múlva egy kissé ideges Minho vágtatott be a szobába.
-Már azt hittem, hogy valami bajod van, amiért nem válaszolsz, ne csinálj ilyet többet - járkált fel-alá a szobában.
-Jól van, nem fogok, de nyugodj már meg - állítottam meg karjánál fogva, mire rám emelte éjfekete íriszeit, amikben órákig is képes lennék elveszni.
-Van valami az arcomon? - nyúlt a szeme alatti területhez.
-Nincs, miért lenne? - eszméltem fel.
-Mert már vagy öt perce azt nézed - nevette el magát, istenem még a nevetése is gyönyörű..
-Csak elbambultam - rántottam vállat és leültem az ágyamra, mire Minho is így tett.
-Elmondod, hogy miért voltál ideges, amikor jöttünk hazafelé? - nézett rám.
-Nem voltam ideges, nem tudom miről beszélsz - ráztam fejem és törökülésbe tornáztam magam.
-Azért rohantál el és tépted volna ki az ajtót a helyéről, ha nem lassítasz le, de legyen, te nem voltál ideges - nevetett és felállt, hogy elhagyja a szobát.
-Már is mész? - biggyesztettem le ajkaim.
-Szeretnéd, ha maradnék? - mosolygott rám.
-Igen - nyüszítettem, mire Minho visszaült mellém és elkezdett ölelgetni, annyira imádom mikor ezt csinálja, ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg szeret engem, és nem csak, mint egy barátot, vagy legjobb barátot, de kár, hogy ez igazából nincs így. Pillanatok alatt váltam szomorúvá, de nem akartam kimutatni, csak kiélvezni Minho közelségét, ezért csak hagytam, hogy teste hozzáérjen az enyémhez, ezzel életre keltve a milliónyi pillangót a gyomromban.
