8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

9. rész- Fájó múlt

------The Chainsmokers – Don’t Let Me Down------
------Christina Perri – A Thousand Years------
 
~Liz, Diego és Luther~
 
— Na szóval Lizzy, röviden annyi, hogy két vadidegen felforgatta a házat és végzett anyával. — Hadarta el gyorsan 1-es. — És Ötöst keresték, lehet, hogy veszélyben van.
 
— De… Miért tették ezt Graceszel? — 8-as hangja egyre aggódobbá vált. — Siessünk! — A három Hargreeves gyerek már órák óta elveszett öccsük után kutattak. Régen, ha Ötös unatkozott, mindig egy bizonyos könyvtárat keresett fel, nem messze az akadémiától, így hát a testvérek oda mentek. Szétválva keresték a fiút, míg mind a hárman találkoztak a legfelső emeleten.
 
— Van valami? — Kérdezte Luther, bár a választ előre tudta.
 
— Semmi! — Diego hangja egyre kétségbeesettebbé és idegesebbé vált, fogalmuk sem volt, hogy ezen a helyen kívül hová mehetett.
 
— Basszus! — Liz ingerülten a hajába túrt, majd elviharzott egy lejjebbi szintre kávét venni, míg báttyait otthagyta, kik még mindig nem voltak képesek jól meglenni egymás közelében.
 
— Tudod miért jöttem el? — Kiáltott 2-es a testvére után.
 
— Ezt, hogy érted? — Luther visszasétált a férfihoz, közben értetlen pillantásokat vetett rá.
 
— Az akadémiáról, hogy miért jöttem el?
 
— Mert nem bírtad elviselni, hogy én vagyok 1-es. — A szőke majom mindig is azzal kérkedett, hogy ő az elsőszámú a családban, ezzel Diegot az őrületbe kergetve.
 
— Nem, hanem mert ezt csinálja egy tizenhétéves srác. Fel kell nőnie, saját életet kezdenie. — 2-es egyre vádlobbá vált testvérével szemben.
 
— Oh igen, te már igazi felnőtt vagy. — Luthernek nem tetszett az öccse előbbi kijelentés, így ő is egyre bunkóbb stílusba váltott.
 
— Legalább saját döntéseket hozok. — Diego tartott némi hatásszünetet, majd folytatta. — Neked sosem kellett számlákat fizetned, konkrétan soha nem kellett semmit sem csinálnod. Voltál valaha lánnyal?

A férfit ez a kérdés érzékenyen érintett, így zavarában csak makogni tudott. — Ööö… Az van, hogy… Nem akarok róla beszélni. — 1-es csak nyugtalanul pillantott tesójára, míg 2-es csak felnevetett, boldogsággal töltötte, hogy igaza lett.
 
— Nézd, ha minket akarsz okolni, csak hajrá, de ne azt kérdezd, hogy mi mért léptünk le, hanem te miért nem!?
 
— Azért, mert a világnak szüksége volt rám. — A férfi fenyegetően közelebb bátyjához, de ő, mintha észre sem vette volna.
 
— Ez hazugság! Nem tudtad elengedni a múltat, az akadémiát, Allisont, de tudod, szerintem te már csak vezeklésből is ott maradtál, azért, amit Lizzyvel tettél. — Míg Diego beszélt, addig Luther csak gombóccal a torkában hallgatta végig, fejében lejátszva újra és újra, hogy mit tett 8-assal. — Apa nincs többé, az Esernyő Akadémia sincs többé, lépj már tovább!
 
— Te tényleg nem tudod befogni! — 1-es feszülten rárivallt 2-esre, nem szerette, ha megmondják neki, hogy mit tegyen. Diego fogta magát, majd elsétált. — Hű, ez gyorsan ment! — Ekkor egy felháborodott női hangot hallottak meg: „Hívom a biztonságiakat!” A két Hargreeves gyorsan a kiabálás forrásához sietett, majd követte őket húguk is.

~14 évvel korábban~
 
Ben halála még mindig egy láthatatlan fekete fátyolt húzott a testvérek lelkére, de az életnek mennie kellett tovább. Éppen egy bevetésre készülődött a maradék hat gyerek, ez volt az első 6-os elvesztése óta. Mindenkiben ott volt az aggódás, hogy mi van, ha ismételten megtörténik. Luther éppen elfutott Allison szobája elött, majd egy pillantást vetett rá, ki most hosszú, göndör, sötétbarna haját egy copfba kötötte össze. 1-es szíve hevesen vert, nem tudta volna elveszíteni húgát, ahhoz túlságosan is szerette. Öccsük temetésén megfogadta magában, hogy bármi is legyen, megvédi 3-mast. A fiú futott is tovább, egyenesen a bejárati ajtóhoz, ahol Liz és Vanya várakoztak, 7-es már három éve azon volt, hogy nővére arcára valahogy mosolyt csaljon. Régen 8-es nagyon vidám gyerek volt, rengeteget nevetett és sohasem volt képes elfáradni, ám Ötös eltűnése oly hatással bírt felette, hol lelke egy darabja kiszakadt. Többé már nem volt boldog, a nap nagyrészét egyedül, a szobájában töltötte csendesen sírdogálva. A bátyjait ez nem nagyon érdekelte, sem elveszett testvérüket, sem megtört húgukat nem kedvelték túlságosan.
 
— Gyerünk, gyerünk! A kiegyensúlyozott élet titka a pontosság! — Hallatszott Reginald mély hangja végig a ház folyosóin. Apjuk ilyesféle „bíztató” szónoklatokkal próbálta gyermekeit rávenni a gyorsaságra. — Már így is késésben vagytok.