8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

19. rész- Allison, ne!

------Coldplay - Viva La Vida------

Reggel Liz Ötös ölelésében ébredt, ám ekkor már a fiú is felkelt, s ragyogó, zöld szemekkel figyelte az ébredező lányt.

— Jó reggel kicsim! — Ötös lágyan végig simított 8-as hátán, majd óvatosan megpuszilta a homlokát, mintha csak attól tartana, hogy eltörik.

— Neked is! — Felelte Liz mosolyogva, bár szemein még mindig álmosság ült, ennek ellenére lassan feltápászkodott, majd kezeit a fiúnak nyújtotta.

— Egy pillanat! — Ötös hírtelen felállt, így pont szembe találta magát a lánnyal. Ajkaikat pár centi választotta el, amit a fiú néhány másodpercnyi várakozás után megszüntetett, s 8-as szájához tapadt. Nyelvét végig húzva rajta kért bejutási kérelmet, mit a lány szinte azonnal meg is adott. Mikor a levegő hiányától kénytelenek voltak megszüntetni csókjukat, Ötös folytatta mondandóját. — Most már mehetünk! Ja, jut eszembe, Klaus pár perce járt itt, azt mondta, hogy valami fontosat kell velünk megosztania. — Ezzel megragadta az előtte álló karját, kék fény, s már a konyhában találták magukat. 4-es pont akkor öntötte ki a fekete folyadékot Luther poharába, mikor megérkeztek, a fiú kikapta a kezei közül, majd belekortyolt. — Jesszus! Kit kell megölnöm, hogy normális kávét kapjak?!

— Hozzá kezdhetnénk végre? — Kérdezte bágyadt hangon 1-es. Tegnap ő és Klaus -pontosabban 4-es csak bátyja megmentésére sietett- elmentek bulizni, ahol a nagydarab férfivel elszaladt a ló.

— Látta bárki is a többieket? — Klaus körbenézett hátha megpillant valaki mást három testvére kivételével, de mikor nem látott senkit, belekezdett kis meséjébe. — Jó, akkor ennél döntésképesebbek nem leszünk. Na, ezt nem lehet jól tálalni, szóval egyszerűen kibökőm. — Mindenki kíváncsi tekintettel pásztázta a férfit. — Tegnap este beszéltem apával.

— Nem azt mondtad, hogy évek óta nem csináltad? — Liz e mondata közben mindvégig 4-est figyelte, majd Ötös ölébe ült, aki finoman átkarolta derekát egyik kezével, míg másikkal pedig a combját simogatta.

— Igen, de tiszta vagyok! Tada! Tegnap óta. — Ujjongott Klaus a „nagy" sikerének.

— Van valahol aszpirin? — Luther erre már nem tudott mit mondani, így hát sajgó fejére keresett gyógyszert, hogy testi fájdalmát csillapítani tudja.

— Hé, hé, ez tényleg megtörtént!

— Jó, rendben, ráharapok! Mit akart megosztani az öreg? — Kérdezte Ötös gúnyosan, s ingerülten. Arra számítva, hogy bátyja ismételten csak szereplési kényszerít jött kiteljesíteni.

— Hát... — Kezdett bele Klaus. — Jött a szokásos kioktatás a kinézetemről és a kudarcaimról. Blablabla... De említett valami olyasmit arról, hogy megölték, és hogy nem annyira mert... Ő, ő ölte meg saját magát.

— Nincs időm a hülye játékaidra! — Ezzel 1-es már indult is kifelé.

— És miért tette? — Kezdett a fiú egyre kíváncsibb lenni, barna fürtjeit elseperte szeméből, majd szemöldökét ráncolva testvérére pillantott.

— Azt mondta, csak így tudta elérni, hogy mind haza jöjjünk.

— Nem! Apa nem lett volna öngyilkos! — Védte meg Luther Reginald becsületét.

— Te mondtad, depressziós volt. Éjjel-nappal az irodájában kuksolt. — Rázta meg Ötös a fejét, közben a sok ellentmondáson mélázott.

— Klaus Úrfi most igazat mond! — Lépett be a helyiségbe a vén Pogo. Botjára támaszkodva botorkált a Hargreeves gyerekek felé. — Sajnálatos módon segítettem gazdámnak tervében. Akárcsak Grace. Mindkettőnk számára nehéz döntés volt. Sokkal nehezebb, mint el tudnák képzelni. — Sóhajtott egyet, majd folytatta. — Mielőtt megahalt az édesapjuk, Grace programját úgy módosított, hogy ne legyen képes elsősegélyben részesíteni őt.