8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

25. rész- Életem legjobb napja

------American Authors - Best Day Of My Life------

~3 évvel később~

Az elmúlt időben rengeteg dolog történt a kis család életében. Húgukat, Vanyat azóta sem látták, még néha-néha egy fontosabb eseménynél visszaemlékeznek rá, ám a mindennapokból már kiesett. Hazelnek sikerült végeznie az Intézővel, így már miatta sem kell aggódniuk. Allison és Luther közös gyermeke már szépen növekszik, a kislány anyukája erejét örökölte. Klausnak sikerült leküzdenie a függőségeit, így Ben megidézése az évek alatt egyre jobbá és jobbá vált, már a testvérek is tudnak kommunikálni régelhunyt öccsükkel, ha 4-es összeszedte magát. Diego túltette magát a bosszúvágyon, hogy megfizessen azoknak, kik megölték Patch nyomozót, viszont a hőskomplexusa nem múlt el. Erőt véve magán, ismét beiratkozott a rendőr főiskolára, ahonnan ezúttal nem vágták ki.

~Lizzy szemszöge~

Éppen az akadémiai szobámban álltam egy tükör előtt. Végig simítottam kezeimmel a földig érő fehér szoknyámon. Kipillantottam az udvarra, hol most székek voltak felállítva egymás mögé. Ujjamon egy eljegyzésigyűrű foglalt helyet. Boldogan felsóhajtottam, ekkor Allison lépett be az ajtón.

— Szia húgi! — Mondta egy nagy mosollyal az arcán. — Olyan gyönyörű vagy!

— Köszönöm! — Az egyik szemembe lógó hajtincsemet a fülem mögé tűrtem, majd folytattam. — De nagyon izgulok!

— Nem kell! — Nyugtatott meg a nő, miközben közelebb lépett hozzám egy fésűvel a kezében, majd elkezdte fürtjeimet egy kontyba fogni. — Ez az esküvőd napja, természetes, hogy izgulsz, de meglátod, minden simán fog menni!

— Van még valami... — Egy mély levegőt vettem, amit szinte azonnal ki is fújtam. — Még senkinek sem mondtam el. Én is csak egy pár napja tudom.

— Na, mi az, mond már! Baj van? — Aggodalmaskodott Allison, látván, hogy arcomon már csak egy erőltetett mosoly van.

— Nem, semmi baj! Csak... Gyereket várok Ötöstől. — 3-mas felé fordítottam fejem, s szemeibe néztem.

— Úr Isten! — Kiáltott fel, majd szorosan magához ölelt. — El sem hiszem, olyan boldog vagyok, a húgomnak lesz egy kis babája. Végre lesz kivel megbeszélnem az anyukás dolgokat! — Ujjongott örömében.

— De mi van, ha ez Ötösnek nem fog tetszeni? — Ekkor egy könnycsepp folyt le az arcomon, ezzel kissé szétkenve sminkemet.

— Ne, ne, ne sírj! Biztos vagyok benne, hogy ő is úgy oda lesz érte, mint én, hiszen az ő gyereke is! De, ha így folytatod, még a végén még jobban elkened a szemfestékedet! — Majd átnyújtott nekem egy zsebkendőt. — Csak beszélj vele, minél hamarabb! Ne várd meg, amíg magától jön rá!

— Oké, akkor még ma elmondom neki! — Megtöröltem a nedves szemeimet, s ismét egy vidám görbét húztam ajkaimra. — Mennyi az idő?

— Mindjárt három óra. Még van egy órád, addig pihenj, én pedig ránézek a fiúkra, hogy nem csinálnak-e valami hülyeséget! — Allison már ki is sietett a helyiségből, azt hiszem a nappaliba ment, hol a többiek voltak.

~1 évvel korábban~

~Ötös szemszöge~

— Lizzy, gyere már! El fogunk késni! — Kiáltottam a lánynak, aki valamiért soha nem tudott időben elkészülni. — Tudod, hogy Allison nem szereti, ha nem vagyunk pontosak!

— Igen, tudom! — Sietett lefelé a lépcsőn, miközben haját igazgatta. — Amúgy már hívott, hogy hol vagyunk.

— Akkor menünk! — Ezzel kinyitottam a bejárati ajtót, s az autóhoz sétáltunk, majd be is szálltunk, elindultunk egyenesen az akadémia felé. A pulóverem zsebébe becsúsztattam egy apró dobozkát, benne pedig egy gyémánttal díszitett gyűrű volt. Úgy terveztem, hogy ma este a vacsoránál kérem meg a kezét, régi otthonunkba, bár borzasztóan tartok attól, hogy mit fog mondani.