8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

17. rész- Sínen vagyunk?

------Alexandra Stan - Mr. Saxobeat------

~Ötös szemszöge~

— Hé, ébresztő álomszuszék! — Egy kellemes, vékony hangra lettem figyelmes, a szólongatás mellé még puszi is társult. Kinyitottam szép lassan szememet, majd megdörzsöltem. Lizzy aggódó arcával találtam szembe magamat. — Jól vagy picim? — Lágyan végig simított kócos hajtincseimen, majd megfogta az arcom.

— Szerintem most már megleszek! — Felültem az ágyon, Lizt homlokon csókoltam, és én is beletúrtam puha hajába, amitől csak mosolyra húzta rózsaszín ajkait, nem bírtam magammal, ezért megszüntettem a távot, s szán egymásé lett. Szenvedéllyel és szerelemmel teli volt. Ahh, bárcsak sose lenne ennek vége.

— Le kellene mennünk! — A lány kissé hátrább húzódott, hogy meg tudjon szólalni. — A többiek biztos aggódnak érted.

— Szerintem annyira nem. — Kínomban felkacagta, bár tudtam, hogy családom nem örülne, ha valami bajom esne, de nem siratnának meg túlságosan.

— Ne mondj ilyet! Szeretnek és aggódnak érted! — 8-as felállt, majd az íróasztalához sietett. — Most pedig ezt idd meg! — Ezzel átnyújtott egy pohár vizet a kezembe. — De Ötös, még valami, kérlek ne szólj a többieknek a mappában olvasott dolgokról! — Komoly pillantásokat vetett rám, bár nem igazán értettem, hogy miért.

— Ha ezt szeretnéd! — Letettem a poharat, majd én is felkeltem. Megragadva Lizzy puha ujjait baktattunk lefelé a lépcsőn. — Hé, srácok! — Üvöltöttem a nappaliban lévőknek, mire mind rám kapták tekintetüket.

— Mi tartott ennyi ideig? — Diego unottan bambult ki fejéből, majd a kezében lévő kést zsebre dugta.

Erre nem válaszoltam csak kezdtem volna bele mondandómba, ám Betty egy tiszta, fehér pólót nyomott a kezembe, gyorsan átöltöztem, majd folytattam. — Köszönöm!...  Harold Jenkins az emberünk.

— Harold Jenkins? — Nézett rám Allison kérdő szemekkel.

— Ki a fene az a Harold Jenkins? — Folytatta a kérdése sorozatát Diego.

— Nem tudom! — Kikaptam a testvérem kezéből egy papírpoharat, melyben forró kávé volt. Gyorsan felhajtottam és messzire hajítottam a tárgyat. — Még! De tudom, hogy ő a felelős a világ végéért. — Ekkor apró lépteket hallottunk meg, amit egy nagyobb dübögő lépés zaja követett. Vanya jelenet meg, mellette pedig egy középkorú férfi.

— Sziasztok! — Hangja, mint mindig, most is kedves, de ugyanakkor bizonytalan volt.

— Szia! Mi éppen családi gyűlést tartunk. — 3-as zavartan megvakarta tarkóját.

— Oh, értem, rám akkor itt nincsen szükség! — A nő hangjában észrevehető volt a szomorúság, majd kiviharzott a házból, egyből követte ők a férfi is, ki itt tartózkodása alatt egy szót sem szólt.

— Ne! Vanya, várj! — Allison azonnal rohant volna utána, ha Diego nem kapja el a karját, s fejét megrázva jelezte, hogy most hagyja.

— Ez meg ki volt? — Végig pillantottam testvéreimen, hátha ők tudják a kilétét, ám választ egyedül a mellettem csorgó Lizzytől kaptam.

— Vanya pasija, vagy mi. Leonard. Mesélt róla pár napja, de nekem nem szimpatikus. — Idegeségében az ujjait tördelte. Megfogtam kis kezeit, amitől egyből befejezte, így én is tudtam folytatni.

— Jobb lesz, ha megtaláljuk Haroldot! Mégpedig most rögtön! — Nyomatékosítottam a lassú felfogású testvéreimnek.

— Mi köze ahhoz, ami történni fog? — Akadékoskodott Luther. Jellemző!