8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

11. rész- Egy kalandos éjszaka

-------Robin Schulz – Sugar------
------Arctic Monkeys – Do I Wanna Know? ------
 
~Klaus~
 
Hírtelen egy buszon találta magát, ismét, de most valami megváltozott. Bár 2019-ben csak pár óráig hiányolták a férfit, neki ez a röpke idő több hónap volt, olyan hónapok melyek sosem feled. Mikor felelőtlenül kinyitotta a táskát, bele sem gondolva abba, hogy talán volt oka annak, amiért zárva volt. Tíz hónappal később meggyötörten, nagy szívfájdalommal tért vissza. Csak meredten bámult ki a fejéből míg utazott. Könnyek kezdtek el lefolyni az arcán, mígnem leszállt a buszról és kezében tartott aktatáskát a kemény járdának csapta, ezzel teljesen tönkre téve azt. Keservesen sírt, s idegességében elordította magát az utca kellős közepén, majd összeesett és a földön folytatta a kesergést. Mikor 4-es hazatért vett egy hideg zuhanyt, remélve, hogy az majd elmossa a rossz emlékeket, de ez nem ilyen egyszerű. Fürdés után a szobájában öltözött, amikor egy erőteljes kopogást hallott meg.
 
— Minden oké? — Ötös már addigra tudta, hogy báttya mit tett, így hát ez a kérdés inkább csak arra szolgált, hogy a férfi magától vallja be.
 
— Szevasz, csak hosszú volt az éjszaka. — Klaus hangja nyugodt volt és fáradt, de nem ismerhette be öccsének, hogy a múltban járt.
 
— Úgy látom nem csak a tegnapi. — A fiú megvető pillantásokat vetett 4-esre, tudván, hogy képtelen igazat mondani. — Nem rémlenek a dögcédulák.
 
— Igen, egy barátomé voltak. — Klaus felvette a pólóját, ezzel eltakarta a nyakláncát, de nyújtózkodás közben felhívta a figyelmet valami másra.
 
— Az új tetkó? — Ötös a férfi karjára mutatott, amin ott díszelgett egy háborús minta.
 
— Jah, igen! Már azt sem tudom mikor varrattam. — 4-es érdektelenül legyintett, majd folytatta a készülődést.
 
— Megtetted, nem igaz?
 
— Most miről beszélsz? — Klaus eljátszotta, mintha nem tudna semmiről, de sejtette, hogy nem sokáig hazudhat. Titka felfedezésre vélül tárulni.
 
Ötös csak színlelten felnevetett. — Én nyilván felismerem a tüneteket Klaus. — A fiú most már bement báttya szobájába.

— Milyen tüneteket?
 
— Csend lett, mindenhol viszketsz és úgy fáj a fejed, mintha egy doboz vattát toltak volna fel az orrodon át az agyadba. — Ötös csak nézte egy ideig a testvérét, majd folytatta. — Nem mesélsz róla?
 
— A haverjaid, mikor betörtek hozzánk és téged nem találtak, engem vittek. — A férfi hangja egyre vádlobbá vált öccsével szemben.
 
— Cserébe te elraboltad a táskájukat. — A fiú csak idegesen járkált fel-alá a helyiségben. — Hol is voltál, vagy inkább mikorban?
 
— Nem számít.
 
— Hogy nem számít!? — Ötös egyre dühösebb és gondterheltebb lett. — Meddig voltál el?
 
— Majdnem egy évig. — Klaus az ágyán ült, mikor az emlékek ismételten kísérteni kezdték.
 
— Te tuti nem vagy normális. Hazel és Cha Cha mindent megtesznek majd, hogy visszaszerezzék a táskájukat. Most hol van? — A fiú körbenézett, hátha megpillantja valahol.
 
— Sehol! Tönkretettem. Pff, vége.
 
— Mi a jó büdös francért?
 
— Mit érdekel téged? — Klaus felállt, s ő is egyre idegesebbé kezdett válni.
 
— Mit érdekel? — Ötös ismételte az előbbi szavakat, azután meg ismét folytatta. — Kellett volna te hülye, hogy visszajuthassak és helyrehozhassam, amit elszúrtam. — A férfi erre már nem felelt, csak elhagyta a szobát és az öccsét.
 
— Most meg hová mész? — Tette fel az újabb kérdést, de választ már nem kapott.
 
Míg Diego összepakolta a késeit az akadémián és indult volna felkeresni barátnője gyilkosait, addig Pogo Gracet javítgatta. Klaus végignézett a szétlőtt házat, mikor pont 2-essel futott össze.
 
— Nem! — Diego már tudta, hogy öccse nem fogja békén hagyni, így hát már az első percben leszögezte, hogy nincs rá ideje.

— Létszi! Tudod, hogy nem vezetek. — 4-es könyörgő pillantásokat vetett testvérére, amitől csak egy megvető nézést kapott 2-estől. — Remek! Hozom a cuccom. — Klaus örvendezve az emeletre futott, míg Diegot az előtérben hagyta, de talán ez hiba volt, mert a férfi nem várta meg, egyenesen kisétált az ajtón és vissza se tekintett.