8-as számú - Number Five ff. /Befejezett/

14. rész- Fura találkozás

------Nelly Furtado - Promiscuous------
------Weathers - I'm not okay------

~17 évvel korábban~

Sir Reginald Hargrevees ismételten elutazott az Esernyő Akadémiáról egy pár napos kutatásra, így a nyolc gyermek elött állt az egész hétvége szabadon. Az apa titkos programjairól egyedül Pogo tudott, hogy pontosan mi is történik, még Grace és a testvérek elött is rejtély volt. De ez különösebben senkit sem foglalkoztatott, örültek, hogy végre kaptak némi szabadnapot. Így el is határozták, hogy a mai napot együtt töltik és elmennek ebédelni egy közeli fánkozóba.

~Ötös szemszöge~

Éppen futottam le az öreg falépcsőn, hogy ne rám kelljen várni, mikor leértem még csak Luther álldogált az előszobában. Amint meglátott, azonnal odakiáltott nekem.

— Hé, Ötös! Gyere! Akarok valamit kérdezni. — A testvérem hangja nagyon komoly volt és ebből már sejtettem, hogy valamit elcsesztem. Gyorsan odaszaladtam hozzá és kérdő pillantásokat vetettem rá. — Lizzynek mikor mondod el?

— Még is mit? — Hírtelen nem tudtam mire gondol, hiszen annyi mindent kellett neki elmondanom, hogy szeretem és mindig is szeretni fogom és hogy gesztenyebarna hajába, ha belekap a szél, attól egyszerűen elolvadok és hogy kacagásánál szebb hangot életemben nem hallottam és ezt akarom hallgatni halálom napjáig. Ezen töprengtem és azon, hogy vajon 1-es erre gondolt-e, de mégis honnan tudná, vajon ennyire látszik? Mélyen elmerültem e teóriában, és már nem is a földön jártam, amit a fiú is észrevett, kezét meglóbálva arcom elött próbált visszatéríteni, hogy csak rá figyeljek. Legyintésére azonnal megráztam a fejem és zavartan néztem ki belőle.

— Mi az, hogy mit?! — Rosszallóan pillantott rám, mintha valamit elfelejtettem volna, s ezzel egyúttal bűnt követnék el. Még várt pár másodpercet, talán csak remélve, hogy eszembe jut, de lehet, hogy úgy gondolta némi hatásszünet most illik a kontextusba, majd folytatta. — Hogy utazni akarsz az időben.

— Shhh! — Mutatóujjamat a szám elé kaptam, ezzel jelezve bátyámnak, hogy ezt nem szabadott volna hangosan kimondania. És hogy ő vajon miért tudott a tervemről?! Had meséljem el! Mindig is Lizzyvel beszéltem meg mindent, de ezt most nem lehetett, nem tudhatta, hiszen csak feleslegesen kiborítanám, ami most nagyon nem hiányzott, de a titoktartás sosem volt az erősségem, így hát valakivel meg kellett osztanom, Allison és Vanya biztos elmondta volna Bettynek, Diegot és Bent csak szimplán nem érdeklem, és a gondjaim se, Klaus, igen ő meg Klaus, hülye és tanácsaiban tuti szerepelt volna az „alkohol" és a „részegre" szavak is, hát Luther maradt, először persze meglepődött, hogy neki mondom, de aztán szárnyai alá vett és bíztatni kezdett, szerinte minél előbb el kell beszélgetnem Lizzyvel. — Fogd be! Még a végén meghallja valaki. És pontosan tudod, hogy ez nem olyan egyszerű. Amúgy ma tervezem elmondani!

— Tudod, hogy soha sem fogja megbocsájtani, ha szó nélkül lépsz le, vagy ha ő fogja utolsónak megtudni! — 1-es gondterhelten nézett rám, és igaza volt, Liz sosem bocsájtana meg nekem, hisz a legjobb barátja vagyok és tartozom neki annyival, hogy beavatom.

— Nem terveztem csak úgy elmenni, mindenképp elmondom mindenkinek, nemsokára, csak szorít az idő, hat nap és indulok. — Idegesen járkáltam fel-alá a helyiségben, kezemben egy könyvet lapozgattam és azon elmélkedtem, hogy hogyan mondjam el, ha ma nem sikerül, akkor valamikor kiszöktetem az akadémiáról a nem messze lévő tóhoz és ott. (Mint később kiderült ott volt az első csókunk, amit Luther, Allison és Klaus zavart meg, aminek következtében Lizzy elrohant és több alkalmam nem volt vele beszélni, hiszen aznap vacsora után elutaztam a jövőbe.)

— Sziasztok! — Betty édes hangon köszönt nekünk, miközben oda szökdécselt hozzánk. Mint mindig, most is egy gyermeki mosoly ült az arcán, haját copfba kötötte, így látszottak apró fülei, amit egy ezüst színű fülbevaló, benne egy kék kő, díszített. — Na miről folyik a csevegés? — Olyan boldog és élettel teli volt, hogy szinte már ragályossá vált.