Mindenki

5

Chan

Reggel amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a házat. Hogy miért? Mert a szüleim megint veszekedni kezdtek velem. Van még hat hónapon eldönteni, hogy hova szeretnének menni egyetemre, de ők ezt valahogy nem tudják felfogni. Azt se tudom mi az, ami igazán vonz. Ráérek még, de ők ezt nem így látják.
- Chan, azonnal gyere vissza!!! - ordította utánam anya, de én csak becsaptam az ajtót.

Alig mentem tíz métert már csörgött a telefonom. Nem foglalkoztam vele, de az ötödik csörgésnél már kénytelen voltam felvenni.
- Mi az? - kérdezte mérgesen.
- Nem csaphatod csak így rám az ajtót! - mondta anya jó hangosan.
- Csak ezért hívtál? - mondtam egy kissé hangosabban a keleténél
- Te ne emeled fel rám a hangod! - szólt anya a vonal másik végéről.
- Te se - szóltam vissza.
- Christopher ha még egyszer ..... - mondta, de nem tudta befejezni mert leraktam. Többször is hívott újra, de nem vettem figyelmébe. Végül ráhagyta, ahogy gondoltam.

Beültem a helyemre és lehajtottam az asztalra a fejem. Elegem van, mindenből és mindenkiből. Miért nem tudja valaki megérteni az én álláspontomat is. Miért mindig csak saját magukkal vannak elfoglalva. Mintha én nem is számítanék. Szeretnék valakit, aki végre megért vagy legalább meghallgat. Valaki, akinek bármit elmondhatok és aki bármikor meghallgat. Egy személy, akit szerethetek. Aki viszont szeret. Ilyen nagy kérés lenne?

Bejött a tanár és elkezdődött az óra. Nem keltem fel, csak ugyanúgy feküdtem, mint ahogy eddig. A tanár nem szólt rám, aminek külön örültem, mert most tényleg nem volt szükségem egy emelet matekórára.

Nagyon unalmasan teltek az órák, és semmi kedvem nem volt ehhez az egész naphoz. De haza se akarok menni, mert otthon vannak anyáék, szóval nem tudom mi lesz.

Hatodik órám tesi volt és össze voltunk vonva az egyel alattunk lévőkkel. Az udvarra mentünk, hogy elférjünk, szóval ott rugdostuk a labdát. Egyszer csak odajött hozzánk egy tizenegyedik és odahívott minket. Nem gondoltam volna, hogy ma szkanderezni fogok dehát így alakult.
Eléggé meglepődtem mikor legyőzött Changbin, de tudtam, hogy van valami. Mielőtt lenyomott volna elnézett és meglátott valakit, szóval gondolom neki akart bizonyítani. Gratuláltam neki, aztán még ott maradtunk és beszélgettünk. Nagyon jó fejek a srácok és viccesek is. Először egy kicsit megvoltak szeppenve, de aztán simán menet minden. A fiúk adtak pár tanácsot nekik, de én inkább kimaradtam, mert nem értek az ilyesmikhez.

Tesi után elköszöntünk tőlük majd mentünk enni. Az ebédlőben, mint mindig most is sokan voltak, de szerencsére találtunk helyet.
- Nézd már milyen jó csaj ott - mondta az egyik haverom valamelyik asztalra mutatva. Fel sem néztem, csak ettem tovább a tésztát. Vajon miért nem tudok beszélni senkivel? Mivan ha tényleg meleg vagyok? Mit kell ilyenkor tenni? Vagy kell egyáltalán valamit tenni? Istenem még ez is a nyakamon van. Tényleg kéne már beszélni valakivel erről, csak nem tudom ki lenne az a személy, akibe megbízom. A barátaim közt senki sincs hisz olvadoznak a lányok után.

A kisebbekkel nem nagyom beszélek, sőt szinte nem is ismerem őket. Jó talán Felixet ismerem, de vele se beszéltem egy jó ideje. Felixnek tavaly segítettem mert még új volt és nem tudott semmit. De azóta ő is megtalálta a helyét és azóta nem is láttam, csak nagyom ritkán.
Miután megettem a tésztát elköszöntem a fiúktól és elindultam az udvar felé. Nem is tudom, hogy szerencse vagy tényleg véletlen volt, de szembe jött velem a kis szőke.
- Héy, Felix - intettem neki.
- Chan - jött hozzám boldogan.
- De rég láttalak - öleltem át a vállát.
- Igeeeen, nagyon rég nem beszéltünk. Bár én ma pont láttalak - mondta mosolyogva.
- Tényleg? - kérdeztem, mire ő bólintott - És miért nem köszöntél?
- Éppen Changbinnel szkandereztél - mondta és kissé elpirult. Miért pirult el? Talán bejön neki Changbin? Felix egyáltalán meleg?
- Baj van? - nézet rám Felix nagy szemekkel.
- Nem, nem, csak elgondolkodtam - mondtam mosolyogva.
- Min? - kérdezte a szöszi. Most komolyan mondjam el? Lehet nem kéne felhozni, mert lehet nem is meleg . - Naaaa, Chan mi aaaaaz? Miért nem mondod el??? - kérdezte és közben kissé meg rángadta a kezem.
- Jó, jó, de ne ölj meg, ha véletlenül megsértelek - mondtam Felix szemébe nézve.
- Miért sértenél meg? - kérdezte értetlenül Felix
Vetem egy nagy levegőt majd újra a kisebb szemébe néztem.
- Meleg vagy? - tettem fel félve a kérdést. Felix egy ideig nem válaszolt csak maga elé nézett. Végül felemeltem a fejét és a tekintetembe furta a sajátját.
- Igen - mondta kissé félénken.
- Ohhh - lepődtem meg. Ennek lényegében örülök mert legalább valakivel tudok beszélni.
- T-tal-talán b-baj? - kérdezte dadogva. Ránéztem és láttam, hogy valami megcsillan a szeme sarkába.
- Jaaj, Felix dehogy - mondtam rögtön. - Nem fogok másként tekinteni rád, nyugi - simítottam meg a kezét.
- Köszönöm - mondta és letörölte a szemét.
- Nem kell semmit köszönöm Felix - ötletem magamhoz - Ha bárki beszól akkor csak szólj és megverem - mondta, mire Felix felnevetett. - Vagy szólhatsz Changbinnak - tettem hozzá. Felix eltolt magától, így újra szemtől szembe kerültünk.
- Mi-miért mondod ezt? - kérdezte vörös fejjel.
- Nem jön be? - kérdeztem vissz.
- Miből gondolod? - kérdezett vissza.
- Csak egy kicsit elpirultál mikor kimondtam a nevét - mondtam nevetve.
- Nekem most mennél kell, mert lesz még egy matekunk - mentette ki magát a helyzetből. - Örülök, hogy találkoztunk, majd még beszélünk. Szia - mondtam és már el is rohant.
Nevetve intettem utána. Nem is engedte, hogy beszéljek vele. Na majd legközelebb. Remélem nem ijesztettem el magamtól.