Bexi-sorozat: Beki élete a műsor után

19.

"- Persze – mondtam alig hallhatóan, majd hozzábújtam Márkhoz. - Ne engedj el! - mondtam csukott szemmel Márknak.

- Soha! - ölelt meg szorosabban."

Márk karjaiban szinte azonnal elnyomott az álom, és addig nem keltem fel, míg Márk el nem kezdett szólongatni.

- Beka! - szólt halkan, miközben óvatosan végig simította ujjait az arcomon.

- Igen? - nyitottam ki résnyire a szemem. - Megérkeztünk?

- Igen, mennünk kell vizsgálatra.

- Rendben – nyitottam ki teljesen a szememet és elindultunk be a kórházba.

Amikor beléptem a kórházba, láttam, amikor azt a férfit, aki nekünk jött, épp most viszik műteni. Az orvosok betolták őt az egyik műtőbe, majd el is tűntek.

Minket Márkkal beutaltak röntgenre, meg néhány egyéb vizsgálatra, amin egyikünknek se volt kedve részt venni, de muszáj volt.

Szinte egyszerre végeztek mindkettőnk kivizsgálásával, ami sokkal tovább tartott, mint gondoltuk, majd amíg az eredményekre vártunk, arra lettem figyelmes, hogy a műtőből kihozták az ismeretlen férfit és odajött hozzánk az egyik orvos, aki valószínűleg részt vett a műtétben.

- Jó napot! Önök azok, akik szerencsésen megúszták a karambolt?

- Igen, mi vagyunk – mondtam.

- Remek. Ismerik azt az embert, akit most hoztunk ki a műtőből?

- Nem tudom – gondolkodtam el. - Az autóban teljesen felismerhetetlen volt az arca, itt pedig nem láttam.

- Értem. Bemehetnek hozzá, ha gondolják, és lehet, hogy felismerik, mert amíg megjön a DNS-teszt eredménye, az beletelhet pár napba, ugyanis mostanában elég gyakori az ilyen fajta sérülés.

- Merre találjuk? - kérdezte Márk.

- Második emelet, 52-es szoba. Kérem, ha felismerik, akkor szóljanak az egyik nővérnek! - kérte az orvos.

- Rendben - álltunk fel Márkkal és elindultunk a lift irányába.

Beléptünk a liftbe, megnyomtam a kettes gombot, majd elindultunk. Amikor felértünk a második emeletre, elkezdtük keresni az 52-es szobát. Hamar megtaláltuk, mert nem volt messze a lifttől. Márk ment elől, én mögötte mentem. Kinyitotta a szoba ajtaját, hátralépett, ezzel jelezve, hogy előre enged. Bementem a terembe, de amit ott láttam, az nem volt túl szép látvány. Infúzióra volt kötve, a jobb keze be volt gipszelve, a lábát pedig felpolcolták. Még nem mertem közelebb menni hozzá, mert féltem, hogy amint közelebb megyek, sokkal rosszabb látvány fog fogadni. Nos, nem tévedtem...

Közelebb mentem hozzá, majd amint átláttam a rengeteg seben az arcán, rögtön felismertem, hogy ki ő, és abban a pillanatban kínosan elnevettem magamat, amin Márk kissé meglepődött, ezért ő is megnézte a férfit. Neki is hasonló volt a reakciója.

- Ezt nem hiszem el – mondta hitetlenkedve. - Ilyen nincs! Miért pont te jöttél nekünk? - nézett kiakadva az altató miatt mélyen alvó Gerire.

- Ilyen is csak velünk történhet - temettem az arcomat a kezembe.

- Az biztos – mondta Márk. - Na menjünk innen, ma pont eleget láttam ezt a seggfejt – indult ki az ajtón, majd néhány másodperc múlva én is ezt tettem.

Kerestünk Márkkal egy nővért, megmondtuk neki, hogy ki az új beteg, utána visszamentünk oda, ahol előbb várakoztunk.

- Budai Rebeka és Nagy Márk, ugye? - jött oda hozzánk egy fiatal orvos.

- Igen – mondtuk egyszerre.

- Itt vannak a vizsgálatok eredményei, szerencsére mindketten teljesen jól vannak – mondta boldogan. - Most már nyugodtan hazamehetnek.

- Köszönjük - vettem át a papírokat, amiket felénk nyújtott.

Amint elvettem a papírokat, az orvos sarkon fordult, és egy "viszlát-ot" motyogva sietősen elment.

Márkkal elindultunk kifelé, majd eszünkbe jutott, hogy még senkinek se szóltunk arról, hogy karamboloztunk, úgyhogy én felhívtam anyut, Márk pedig felhívta Körtét.

- Szia anyu!

- Szia, Beki! Hogy vagy? Minden rendben? Miért hívtál?

- Igen, jól vagyok, minden rendben, de kérlek, ne akadj ki azon, amit most fogok mondani! – mondtam.

- Beki, megijesztesz! Mi történt? - kérdezte türelmetlenkedve.

- Márkkal karamboloztunk.

- Mi?! - akadt ki. - Beki, jól vagytok? Nincs semmi bajotok? Hol vagytok? - tette fel villámgyorsan a kérdéseket.

- Nyugi, anya, nekünk semmi bajunk, mi szerencsésen megúsztuk, éppen a kórház előtt állunk.

- Rendben - váltott át nyugodtabb hangra.

- Viszont...Van egy rossz hírem - mondtam.

- Még egy? Mi jöhet még? - nevetett hitetlenkedve. - Na, mondd, ennél rosszabb úgyse lehet.

- Nos... - kezdtem bele. - Az az ember, aki nekünk jött...Az...Az nem más volt, mint Geri – mondtam ki gyorsan.

- Tessék?! - akadt ki ismét. - Tévedtem, lehet rosszabb – mondta halkan. - Hogy van? - kérdezte kíváncsian, de szerintem csak azért kérdezte meg, mert kötelességének érezte.

- Hát, nem túl jól. Az arca tele van sebekkel, a jobb karja eltört, a lábát pedig fel kellett polcolni.

- Uhh...Ezt azért még neki se kívántam.

- Én sem.

- Mindegy...Beki, haza tudtok jönni? Márk itt aludhat, ha akar, nem akarom, hogy egyedül menjen ezek után haza ilyen későn.

- Hát...Márk autójának a hátsó része szinte ripityára tört, úgyhogy szerintem hívunk egy taxit.

- Rendben, nagyon vigyázzatok magatokra!

- Oké, szia, szeretlek! - köszöntem el.

- Én is szeretlek, szia! - köszönt el anyu is, majd letettük a telefont.

Márk még beszélt Körtével, ezért hívtam egy taxit, majd, amikor ismét letettem a telefont, Márk is letette.

- Huhh, Körte nagyon ki volt akadva attól, hogy a seggfej jött nekünk, és miatta volt karambolunk – mondta nevetve.

- Azt elhiszem – nevettem én is halkan. - Hívtam egy taxit, anya pedig szeretné, ha nálunk aludnál - mondtam.

- Oké, én pedig mondtam Körtének, hogy nem tudunk az én kocsimmal hazamenni, mire azonnal mondta, hogy elintézi nekem, hogy kapjak egy másik kocsit, de addig hívjunk egy taxit.

- Hát, akkor a taxi mindjárt itt van, kocsit meg majd kapsz – mondtam mosolyogva.

- Igen – mondta ő is mosolyogva, majd megfogta a derekamat, közelebb húzott magához és szorosan átölelt.

Így álltunk addig, amíg meg nem jött a taxi, ami nagyjából öt perc volt. 

Sziasztok! Remélem, tetszett ez a rész! Mostanában úgy érzem, hogy nem írok valami jó részeket, úgyhogy kérlek, mondjátok el a véleményeteket!🥺💙