Hát Itt Voltál, Elizabet!

"Tényleg eltűntek?"

Tényleg eltűntek a szemeim?

   Uram atyám! Az éjjel esett az eső, teljes mértékben látok már a sötétben, és találtam egy pocsolyát. Jó érzés lett volna végre látni egy emberi arcot, de félve léptem a pocsolya felé, mert féltem a saját látványomtól.
   Egy üres gödröt éreztem a szemem helyén és bár féltem, kíváncsi voltam. Oda léptem hozzá, majd lenéztem. A szemem, ugyan olyan mint a többi itt lévő emberé. Teljesen át alakultam. Ugyan úgy nézek ki mint ők, és szerintem a következő az lesz, hogy én is megbénulok, és csak egy test leszek idelenn.
    Sírhatnékom lett, de nem merek sírni, mivel rettegek, hogy a gödrök nem képesek könnyezni, és ezt már nem tudja feldolgozni az agyam. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hogyan vagyok képes a látásra...

   Már egy órája görcsben van a gyomrom és pörög az agyam. Nem tudom, hogy juthatott idáig az életem. Újra reménytelennek érzem a helyzetem és semmi erőm tenni ellene bármit is. MENSTEN MEG VALAKI KÖNYÖRGÖM! MIÉRT NINCSENEK SZEMEIM? HOL VANNAK A SZEMEIM? MI TÖRTÉNIK VELEEEM?

- Szegény Liza te jó ég. El sem tudom képzelni, hogy mit élhetett át szegény - mondta Napsugár elkeseredetten, majd Viktória felé fordult és észre vette ahogy a lány szeméből könnyek folynak.
- Csak csak la-lapozz tovább... - dadogda a síró lány, majd megszorította barátnője karját, mintha éppen erőt merítene belőle.
A lapozás megtörtént, de Viktória csak meredten bámulta alapot. Össze folytak szinte a betűk, de percekkel később észhez tért, és ő is elkezdett olvasni.