Hát Itt Voltál, Elizabet!

Liza ötödik bejegyzése

A gondtalan gyermekkorom vége... (Vissza emlékezés)

   2010. november 12.-e, a nap amikor utoljára láttam a szüleimet. Pontosan ez előtt 11 évvel. Emlékszem, fújt a szél és esett az eső, sötét volt pedig alig múlt el este 6 óra. A szüleim házassági évfordulójukat indultak ünnepelni, engem pedig előtte át vittek a papához.
   A papa furcsa fickó volt már akkor is. Nagyon szélesen, kissé már szinte ijesztően mosolygott mikor meglátta anyát, pedig nem is szerette. Szerinte anya soha sem érdemelte meg apát. Szerintem viszont szép pár voltak. Én a történetüket mindig tündérmeseként láttam magam előtt. A gazdag fiú és a szegény lány első látásra egymásba szeret, össze házasodnak, gyerekük lesz és boldogan élnek. Papa szemében azonban anyu egy pénz éhes kígyó és csak azért volt apával, mert gazdag.
Mikor a ház ajtaja előtt anya és apa elköszönt tőlem, és anyu azt mondta ,,Hamarosan vissza jövök kicsikém", akkor halkan hallottam hogy a papa az orra alatt azt dörmögte ,,Nem tudhatod...". Nem értettem miért mondta, de nem is érdekelt, teljesen eltekintettem felette. Még szinte mindig látom magam előtt ahogy a szüleim beülnek a kocsiba és elmennek. Miután elmentek, a papának is valami dolga lett hirtelen. Áthívta a szomszédot hogy vigyázzon rám, amíg ő elmegy.
Papa körülbelül 2 óra múlva haza ért, de a szüleim még több órával később sem. Csak ültem a kanapén, és néztem az ajtót hogy mikor lépnek be. Egy idő után elaludtam. Másnap mikor felkeltem, épp a híradón volt a tv. Egy fiatal testvérpár rejtélyes eltűnéséről beszéltek. Azután egy autót mutattak, össze törve egy árok szélén. Ismerős volt az autó, de nem jöttem rá hogy honnan amíg ez a mondat el nem hangzott: ,,Egy összeroncsolódott arcú, fiatal pár volt a kocsiban. A rendőrség megtalálta a személyigazolványukat, ez alapján azonosították a párt, névszerint Kovács Hannát és Árkosi Istvánt." Ezután számomra elnémultak a hangok és elsötétült a kép.
   Nem akartam elhinni, hogy a szüleim nincsenek többé. Hiába voltam akkor még csak 7 éves, hirtelen annyi dolog futott végig az agyamon, hogy sokkot kaptam. Ez után már nem emlékszem semmire. Azt tudom hogy egy kórházban ébredtem és papa ott volt az ágyam mellett.
   Ezek után papa vett a gyámsága alá. Amikor oda költöztem hozzá, megígértette velem, hogy soha sem megyek az udvar hátsó részén álló kis faházba. Azt mondta, hogy fél hogy bajom esik ott. Sosem értettem, hogy mi bajom eshetne egy ártatlan kisházban ahol még bútor sincs. Akármit csinálhattam amit szerettem volna, de a kisház tabu volt. Kíváncsi kisgyerek voltam, tehát evidens hogy megpróbáltam párszor bejutni, de papa mindig észre vett, és kiabálni kezdett velem. Pár év múlva már teljesen fel is adtam és nagyjából a létezését is elfelejtettem.
   Kár volt elfelejtenem ezt a helyet...