A lista {+18} (✔️)

📃34.📃

Cassie:
Amíg várom, hogy a kád megteljen vízzel, a gyönyörtől még remegő lábakkal a tükör elé lépek. Nem nagyon szokásom annyira nézegetni magam, de néha önbizalom növelő célból végig szoktam nézni magamon, amikor fürdéshez készülődöm. Aztán vagy jól sül el és tényleg lesz egy kicsit több önbizalmam, vagy rosszul és csak még kevésbé bírok majd tükörbe nézni. Bár szerencsére mostanában az előbbi szokott lenni. Ugyan nem sok baj van az elmúlt időszakban az önbizalmammal, de mindenkinek vannak mélypontjai és bizonytalan pillanatai. Viszont, mióta Peter az életemben van, azóta határozottan kevesebb a megingós pillanat.
Azonban most, ahogy nézem magam, a számat akaratlanul is elhagyja egy kacaj.
-Minek örülsz ennyire?-Ölel át hátulról Peter mosolyogva, s az állát a vállamra teszi.
-Csak eszembe jutott, hogy hányan kérdezgettek már arról, hogy hogy lehet ekkora mellem úgy, hogy tornázom-rázom meg a fejem, s újabb nevetés hagyja el a számat.
A barátom mosolya azonnal lehervad és az álla a padlón koppan.
-Ezt ugye nem mondod komolyan?-Pislog nagyokat, de kénytelen vagyok bólintani.
-Dehogynem-teszem hozzá, s az ujjaim az övéire fonom.-A tornászok körében a nagy mellű lány olyan ritka, mint a fehér holló, amíg űzik ezt a sportot a sok megterhelés miatt. Anno nekem sem volt C-s kosaram-rázom meg a fejem.-Csak miután lesérültem, a sok izom, ami már-már természetellenes egy nőnél, egészségesre bomlott vissza és így a zsírszövetek szabad utat kaptak. Megjelent a valódi méretem. Azóta meg ugye magamat edzem, normális terheléssel és komolyan figyelve magamra és maradt az ikrek-emelek rajtuk egyet, de Peter azonnal elhúzza a kezeim és a helyükre a sajátját rakja.
-Majd én tartom, hogy ne fáradj el-magyarázza komolyan, s nekem nehezemre esik elfojtani a mosolyom.
-Hát persze-bólintok, aztán visszatérek az eredeti témához.-A lényeg, hogy rengetegen találtak meg ezután. Például, hogy "Hé, neked eddig hol volt a melled?"-mélyítem el a hangom, hogy utánozzam a srácokat.-Meg, "Hallod, biztos tornázol? Nem kamu? Csakmert eddig te vagy a legnagyobb mellű tornász, akivel valaha találkoztam.", volt olyan is, aki megkérdezte, hogy nem mű-e, vagy, hogy eddig hol bújkáltak és ezekhez hasonló dolgok. Még egyetemen is megkérdezték, nem csak a gimiben. Anno elég megalázó volt, de ma már csak nevetek rajta-döntöm a fejem az övének.
-Hihetetlen, hogy mekkora barmok élnek köztünk-rázza a fejét és a tekintetét elönti a harag, így azonnal felé fordulok.
-Igen, a világ megérett a pusztulásra, de ez nem számít, mert már a múlt. Most meg egy olyan sráccal vagyok, aki önmagamért van velem és mellette tényleg nőnek érzem magam-simogatom az arcát oldalra biccentett fejjel, s csak kijön az a mosoly.
-Reméltem is, hogy így érzed-ad finom csókot.-Néha félek, hogy ezt nem érem el nálad. Csakmert tudom, hogy mennyire fontos egy lánynak, hogy nőnek érezze magát. Mint a pasiknak, hogy férfinak.
-Emiatt nem kell aggódnod, mert annak érzem magam. Úgyhogy felesleges is a múlton rágódni, csak eszembe jutott, ne haragudj.
-Nincs miért bocsánatot kérned-rázza meg a fejét, s finoman az arcomra simít.-Na gyere-kap fel hirtelen menyasszony pózba, majd a kád felé indul velem.-Szálljunk be-lép be, majd engem az ölébe húzva, óvatosan betesz a vízbe.-Remegsz-simogatja finoman a vállam, s lenéz rám, ahogy a mellkasának dőlök.-Minden rendben?
-Igen-nézek fel rá határozottan-, ahogy már megbeszéltük. Az élvezettől remegek. És nem mellesleg, te is remegsz, úgyhogy végképp nincs miért aggódnod-cirógatom az alkarját.
-Rendben-sóhajt fel szorosabban ölelve.-Bocsánat, csak...
-Aggódsz, tudom. És ez aranyos, de nem kell-adok puszit neki.-Minden a legnagyobb rendben.
Peter bólint, aztán csend telepedik ránk. Én visszahajtom a fejem a mellkasára és a habokat kémlelve hallgatom a szívének egyenletes ritmusát, miközben ő a kezemmel kezd el játszani és a fejem búbját puszilgatni. Ám egyszercsak megköszörüli a torkát és helyezkedni kezd. Azonnal feltápászkodom, majd felé fordulok.
-Mi a baj?-Kezdem az arcát fürkészni, de ő lesüti szemeit és ismét az ujjaimmal kezd el szórakozni.-Peter, mi a baj?-Csúszom közelebb hozzá, s az arcára simítva magamra irányítom a tekintetét.
-Kérdezhetek valamit?-Nyel nagyot, s amint a tekintetünk találkozik, az övében bizonytalanság csillan meg.
-Persze-bólintok határozottan-, tudod, hogy bármit.
-Ha valaki, akire te nagyon haragszol, vissza akarna jönni az életedbe és ehhez engedélyt kérne, te mit mondanál?
Az apja.
Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy ez azonnal az eszembe jusson. Másról nemigen beszélhet, hacsak nem feledkezett meg mesélni valami régi barátról, barátnőről, vagy esetleg rokonról.
Viszont nem fogok azonnal rákérdezni, arra, hogy igazam van-e. Bár minden egoizmus nélkül gondolom azt, hogy teljes mértékben az van.
-Nos-kezdek el gondolkozni a kezünkre nézve-, az egyik nagypapámra nagyon haragudtam. Az, amelyikről meséltem, hogy a szülinapomat sem tudta. Elmondhatatlanul dühös voltam rá, amiért ott hagyta a mamát és így anyáékat anno, amikor még gyerekek voltak. Na meg azért is, mert sosem törődött velünk. Így elképzelni sem tudtam, hogy majd vajon érzek-e bármit, amikor végleg elalszik. Ez most nagyon morbidnak és érzéketlennek tűnik, de tényleg nem tudtam elképzelni, hiszen sosem törődött úgy igazán velünk és tényleg csak ilyen ballagásokon jelent meg és akkor is nagyon gáz volt, mert megpróbált beszélni, de nem tudtunk mit kezdeni vele. Hiszen nem ismertük és nem tudtuk kábé azt sem, hogy ki ő. Engem pedig folyton az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért tette azt, amit. Hogy miért nem foglalkozik velünk, unokáival legalább és miért csak az új családja számít. De aztán, jött a hír, hogy meghalt.-A hangom akaratlanul is megremeg és egy kicsit a könnyek is megjelennek a szememben, úgyhogy veszek egy mély levegőt, hogy folytassam.-Megtudtam, hogy hogyan reagálok a halálára. Amikor anya majdnem térdre esett a sírástól, addig én csak a karjaimba zártam. Semmilyen érzelmet nem mutattam, nem tudtam, hogy mit érzek. Egyszerűen üres voltam. Hiszen egy ember, aki addig sem volt az életem része, örökre eltávozott. Néhány héttel később kellett volna a segítsége valamiben. Mondtam, hogy hívjuk fel, de amint kimondtam, rájöttem, hogy nincs többé. Akkor gördült le kábé két könnycsepp az arcomon és azt hittem velem van a baj. Viszont amikor ott ültem a temetésén és megláttam a fotót, amit kiraktak róla, én...úgy sírtam, mintha az a nagypapa lett volna, akire vágytam. Rájöttem, hogy soha többet nem látom és már nem is ismerhetem meg. Hogy soha többet nem tehetem fel neki a kérdéseim és nem tudhatom meg, hogy miért tette ezt. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy talán, ha adtam volna neki esélyt egy ballagáson, vagy megpróbáltam volna beszélni vele, akkor lehet, hogy minden másképp alakult volna, de nem tettem, mert a harag és a düh dominált bennem és ma már nincs is lehetőségem erre. Megbántam-törlöm meg a szemem, amiből kicsordul egy könnycsepp.-Ha ebből indulok ki, akkor azt mondom, hogy adj esélyt neki. Legalább annyit, hogy megtudd, hogy mit akar és miért tette azt, amit. Ne miatta, hanem magad miatt, mert később úgy megbánhatod, ahogy én tettem és majd gondolkozhatsz azon, hogy mi lett volna, ha.
Peter finoman megszorítja a kezem, majd újra a karjaiba zár és szorosan megölel. Még akkor sem enged el, amikor beszélni kezd:
-Apa a héten megkeresett-fúrja az arcát a nyakamba.-Először csak egy üzenetet írt, de arra nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy visszajöjjön. De aztán megjelent az edzésen. Az egyik nap azért késtem a szokásosnál is többet. A másodedző is bent tartott, de aztán még ő is elkapott a parkolóban. Előadta, hogy hiányzunk neki és vissza akar jönni, megint a családunk része akar lenni. Azt mondta Belle-re, hogy a pici. Azt sem tudta, hogy kislánya van. Jól gondoltam. Teljesen felkaptam a vizet és elküldtem a francba, aztán mentem hozzád, ahogy csak tudtam. Nem akartam tudomást sem venni a történtekről, de aztán megint írt nekem. Szinte könyörgött az üzenetben, hogy találkozzak vele és adjak neki egy esélyt, de nem tudom, Cass-válik el tőlem és mélyen a szemembe néz.-Nagyon haragszom rá. És azt sem akarom, hogy a kicsiket, vagy anyát felkavarja. Nagy nehezen túl tettük magunkat mindazon, amit tett. Cassie, megcsalta őt-remeg meg a hangja.-Éveken át csalta és ránk szart magasról, aztán lelépett, amikor lelepleztem és azóta kábé egyáltalán nem jött a közelünkbe.
-Tudom-bólintok összepréselve az ajkaimat, s a két kezem közé veszem az arcát.-Tudom, de én emlékszem arra, amikor a hajam megszárítása előtt azt mondtad, hogy hiányzik neked a haragod ellenére. Azt is mondtad, hogy nem is feltétlen ő, hanem az apa figura. Szerintem adj egy esélyt a találkozónak. Ha nem is miatta, de azért, hogy te kiadd magadból mindazt, ami benned van. Hogy elmondd neki, hogy mennyi fájdalmat okozott és megtudd, hogy miért tette ezt. Szerintem, ha mindent kimondasz, ami benned van ezzel kapcsolatban, akkor egy kicsit le tudod zárni. És nem lesz benned az a megbánás, ami bennem van-simítom meg finom az arcát.-Ha szeretnéd, akkor elmegyek veled támasznak. De tényleg csak, ha úgy érzed, hogy erre szükséged van.
-Ezt komolyan mondod?-Kérdezi rekedtesen, én pedig gondolkozás nélkül bólintok.
-Ez nem is kérdés. Peter, a barátnőd vagyok. Veled vagyok a rossz pillanatokban is, nemcsak a jókban. Ha azt szeretnéd, akkor habozás nélkül megyek veled.
A barátom azonnal magához von és ismét a karjaiba zár.
-Köszönöm-morogja a nyakamba, mire én csak még közelebb férkőzöm hozzá.