Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》11 -A csend tud fájni?《•

》Akaashi Keiji《

Nem engedtem senkit a szobámba. Bármit mondtak nem válaszoltam. Néhai szipogásom, mozgolódásom győzte meg őket, hogy még élek. Az ágyam végében, takaróba bugyolálva, összekuporodva feküdtem. Már fájtak szemeim a sírástól. Bámultam, nem is igazán tudom, hogy mit, de csak néztem ki fejemből. Mikor már nem bírták szemeim, becsuktam és elaludtam.

Egész vasárnapig nem mentem ki a szobából. Enni is csak itt voltam hajlandó. Napi egyszer, vagy talán kétszer mentem ki. Akkor is csak mosdóba meg fürdeni.

Holnap iskola és edzés is. Nem tudom mi legyen. Biztos, hogy az első adandó alkalommal beszélni akar. De én képtelen lennék rá. Én.. dühös vagyok?
Ez jobbára kérdés magammal szemben, mint kijelentés.

. . .

Nehezen keltem. Gondolkodtam, hogy menjek-e egyeltalán suliba. Végül az indulás mellett döntöttem mert, nem akartam lemaradni a tananyaggal. Hamar elkészültem és elindultam.

Egész nap nem láttam. Edzésen sem volt ott. Ami ritkaságszámba vehető mert, ez a sport az élete. Mindennél jobban szereti.

*Másnap*

Mivel ma tanítás előtt is lesz edzés korábban keltem. Odamentem ablakomhoz, hogy elhúzzam a sötétítőt. Mintha egy pillanatra láttam volna valakit a ház elött állni, de mire visszanéztem eltűnt.
. . .

Beérve a klubszobába már mindenki ott volt, beleértve Bokutot is. Nem igazán figyeltem meg, de nem fest valami jól.

> 'Reggelt. -halkan köszöntem.

> Neked is Akaashi! -többen is visszaköszöntek. De ő nem.

Egész edzés alatt csend volt. Mindenki alig beszélt. Érezhető volt a kettőnk közti feszültség. Ez talán már több, mint feltűnő. Három a három ellenit játszottunk. Bokuto kevés labdát kért. Inkább kihasználta a potyalabdákat, vagy, hogy kényszerből én értem először a labdához. Kifejezetten került. Néha, mikor rápillantok látom, hogy figyel, de nem jön.

. . .

Már harmadik napja nem jön, és magyarázkodik, vagy kérdez. Ha elmegyünk egymás mellett a folyosón nem néz rám. Az öltözőben sem szól semmit.

Talán azt várja én menjek hozzá? Nem fogom megtenni. Tett amit tett, ő neki kell megoldani. Jó, oké.. lehet nekem kellett volna meghallgatnom már az első pillanatban. De ezzel a hosszas hallgatással már az őrületbe kerget. Talán mégis nekem kéne újra nyitnom felé. Szinte már hiányzik az állandó mosolygása magam körül. Nem is beszélve a csókokról, ölelésekről. Hiányzik közelsége. Nem értem a saját érzéseim. Van, hogy inkább mérges vagyok rá, de a másik oldalam meg a végtelenségig ölelném.

》Bokuto Koutaro《

Hazaérve Keijiéktől egyből szobámba mentem. Becsaptam magam után az ajtót, akkora erővel, hogy lendületből ki is nyílt résnyire. Szüleim nincsenek itthon, nem jönnek kérdezősködni. A folyosón világító lámpa volt az egyetlen fényforrás a lakásban. Szobámba is épp annyi fényt adott a résen keresztül, hogy tisztán lássak.

Tombolni kezdtem. Lelöktem mindent az asztalomból, felborítottam székemet -nem mintha enyhítene fájdalmamon-. Mikor szekrényemhez léptem, hogy onnan is lelökjek valamit, megakadt tekintetem egy képen. Ugyanaz a csoportkép ami Akaashinak is megvan. Nem tudtam hirtelen mozdulni. Csak kettőnket láttam a képen. Könnyeim újra eleredtek és a földre rogytam. Ennyire szánalmas vagyok? Egy újabb dolog amit én rontottam el. De ez jobban fáj, mint bárni más a világon. Kezembe akadt egy elhajított párna. Szorosan ölelve kuporogtam a padlón. Aznap este épphogy tudtam valamennyit aludni.