Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》23 -Kómában《•

(Szóismétlésekért Gomen'ne🙏🏻)

》Akaashi Keiji《

Ismerős az érzés, mikor minden tökéletenek tűnik? Élvezed a közösen töltött napot szerelmeddel és családjával. Majd egy apró homokszem a gépezetbe, ami mindezt tönkre teheti?
Ha igen akkor pontosan tudod, mit éreztem, mikor a műtőasztalon ébredtem. Vagy inkább.. nem ébredtem.. legalábbis a testem nem.

Szemeim kipattantak a vakító fény hatására. Felettem több orvos is sietve matatott. Körbenéztem és mindenhol orvost és műszereket láttam.

> Ha nem állítja el a vérzést összeomlik! -szólt oda kis éllel hangjában az egyik orvos a máskinak.

> Tudom, rajta vagyok! -förmedt vissza.

Nem vették észre, hogy ébren vagyok? De várjuk! Nem is érzem mit csinálnak velem. Megpróbáltam megemelni kezem és meglepetésemre sikerült is. Na, de mindez, hogy lehetséges?
Így tűnik testen kívüli állpotba kerültem. Felültem az asztalon és leszálltam onnan. Visszanéztem tehetetlnül, mozdulatlan testemre. Nem szép látvámy.
De mi történt? Nem emlékszem tisztán. Amíg körbejártam a műtőt, hogy megtudjam mi is pontosan a bajom, addig hallgattam az orvosok párbeszédét is, hátha abból is rájövök valamire. A röntgen képekből és az orvosok szavaiból, csak egy autóbalesetre tudtam következtetni.
>Autóbaleset?.. De akkor.. -majd beugrott pár emlékkép és hang. Aztán jött a felismerés. >KOUTARO! -kiáltottam jobbára magamnak.
*Merre van? Ő jól van?* Rohanni kezdtem a műtő bejárata felé, de ekkor egy iszonyatos fájdalom telpedett rám. Húsvér testem nincs a legjobb állapotban. Mondjuk szerintem senki se mondaná azt, hogy 'jól van', ha éppen a sürgősségi egyik asztalán fekszik, és próbálják a törött bordája által okozott belsővérzést elállítani. Mindezt úgy, hogy fejsérülése is van.

> Elveszítjük, stabilizálja! -kiáltotta a sebésznek a másik.

> Rendben! Rendben.. -ekkor a fájdalmas nyomás mellkasomban elhalványult. >..Jól van fiú, megleszel! -sóhajtott fel a főorvos.

> Uram, ha tovább marad altatásban ilyen állapotban, kómába eshet! -szólt a monitorokat figyelő aszisztens.

> Tudom, tudom, de még fel van nyitva! Így még nem ébreszthetjük fel. -zsörtölődött magának.

> Akkor hadja, hogy..? -ált belé a vele szembe lévő másik szakdoki.

> Persze, hogy nem! Kitalálok valamit! -nyugtatta le, félbeszakitva. Gondolkodni kezdett, miközben keze nem maradt tétlen.

> Doki! Ha 10 percen belül nem adjuk be neki, akkor már késő! -nem hagyta anyiban a fiatalabb orvos.

> Várjon már egy kicsit rezidens! -teremtette le csupán szavakkal, mert keze és esze a vérzésem helyreállításán dolgozott. Nagy nehezen megfékezni látszott.

> Uram!

> Jól van, mindjárt megvan!.. Ezaaz, meg is van.. -utoljára átelenőrizte nem-e vérzek még valahonnam.
>..Varja össze! Gyorsan, és már mehet is az ébresztés! -sóhajtott fel és átadta a tűt és cérnát másiknak.

> Rendben. -óvatosan, precízen kezdett öltögetni. Kíváncsian figyeltem milyen módom foltoznak össze. Elvégre nem mindennapi dolog, hogy kívűlrő láhatod, amint műtenek.

Majd egyre tompábban láttam és hallottam. Majd kezdett minden, fokozatosan sötétülni.

> Uram! A vérnyomás csökken! Ha nem adjuk be neki most azonnal akkor.. -innentől már nem hallottam. Megnyúlt előttem a terem és egy természetfeletti erő visszarántott testembe.
.
.
.

Azt hiszem meghaltam.

Ennyi volt.

Itt a vége és azt sem tudom miért. Hogy érdemeltem én ilyen semmitérő halált? *Azt se tudom mi történt valójában. Csak egy következtetés lebegett előttem. Nem emlékszem az akkori eseményekre. Minden ködös, nem tiszták a képek. Mintha amnéziás lennék ezzel kapcsolatban.*
Ha kívülről láttam az eseményeket, akkor miért nem láthattam utoljára azokat akiket szeretek? Miért nem láthattam őt! ŐT, aki tudta mi fog történni. Én meg naív módon nem hittem neki és félelmének. Nem hittem, hogy valóra válhat egy álom. Egy rémálom ami megpecsételte életem. Életünk.
És még azt se tudom, hogy Ő él, vagy hal-e. Ő, akinek az arcát valamiért nem tudom felidézni.
Mindenre másra emlékszem. Személyekre, nevekre, eseményekre, időpontokra. De a TE arcod Koutaro, valamiért nem látom magam előtt. Csak a TE arcod tűnt el, az eddig színes vászonról. Mintha valami csak ettől az egy dologtól meg akart volna fosztani.

De várjunk! Ha meghalltam, hogyan tudom mindezt végiggondolni? Ez van a halál után, vagy még élek?!
Mintha hallanék valamit! Visszatértem testebe? Biztosan, hisz zsibbadó, fájdalmas érzés jár át. Mint, akin most ment át egy kamion. Majd hirtelen, mint, aki felvillanyozódott éreztem, hogy egy pillanatra belém száll az élet. Valami új és csodálatos dolog terjed el testemben. Olyan, mint.. pontosan olyan, mint amikor Bokuto megcsókol, vagy csak egyszerűen hozzám ér!? Vérpezsdítő érzés.

Tehát ő.. itt lenne mellettem? Minden rendben lehet vele? Nem esett baja neki, és családjának? ...
Órák telhettek el, mikor az előbbi érzés végleg eltűnt. Ezidő alatt rájöttem, hogy kómában vagyok. Ezt az orvos mondta, aki szeretteimmel beszélt. Igen, hallottam. Mindent hallottam azután, hogy megkaptam azt a löketet. Vérátömlesztést kaptam Koutarotól.

Később figyeltem rá. Mindent megjegyeztem, amit mondott. Minden kedves szavát, ahogy megszámlálhatatlanúl bocsánatot kér. Éreztem, ahogy megérinti kezem, vagy épp arcomat és óvatosan cirógatja, félve nehogy bajt okozzon vele. Majd hallottam, hogy felkel mellőlem és járkálni kezd fel s alá. És én nem tudtam átölelni. Magamhoz szorítani, hogy; nincs baj, nem az őhibája. Nem tudom letörölni könnyeit arcáról. Tehetetlen vagyok, és ezt utálom. Idővel elhallgatott. Elaludt volna? Nem.. megrezzent, mint, aki a félelemtől felriad. Bár úgy látszhat kívülről, hogy én békésen alszom, erőtgyűjtve; ez nem így van. Én is pont olyan vagyok most, mint Bo. Erősnek tűnhetek, de én is sírni tudnék. Sőt! Meg is teszem.
Én is hallgatom a rámkötött gépek monotom csipogását. Hallom a fiú légzését, érzem szüntelen jelenlétét és érintéseit.

De nem látom arcát.

Az arcot, amit emlékeimből kitörölt egy baleset. Egy karamból, amiről senki sem tehet igazán. Amiből senki se hitte, hogy így kerülök ki.